„VIBRÁL MINDEN” Beszélgetés Rózsavölgyi Zsuzsával

Revizor: „A peformansz esetén a medúzák mozgásának nem egyszerű imitációjáról van szó, hanem a medúza-érzet felszabadításán keresztül az antropocentrikus perspektívák elnyelődéséről” – írja a produkció poszthumán aspektusait vizsgáló tanulmányában Horváth Márk és Lovász Ádám. Az előadás valóban felülírja az emberi test működéséhez, mozgásához társított konvenciókat, a táncosok tulajdonképpen lemondanak humanoid vonásaikról, hogy valami más, definiálhatatlan entitássá legyenek. Milyen (táncpedagógiai) módszerekkel érhető el az említett „medúza-érzet”?

Rózsavölgyi Zsuzsa: Az előadás alapkoncepciója, hogy különböző környezeteket képzelünk el, egy ívet, ami konzekvensen halad fölfelé. Nagy, mélytengeri nyomásból indulunk, és ezt lassan emeljük le a testről. A legnagyobb nyomásban a test nem igazán tud megmozdulni, csak vibrálni, aztán ahogy vesszük le a nyomást, egyre nagyobb és szabadabb mozdulatokra lesz képes. Más környezetben vagyunk, mint ami az emberi test számára ideális, az előadás elején sokkal erősebb a gravitáció, a víz- és légnyomás korlátoz – ettől a „nyomásban haladástól” válik medúzaszerűvé az egész. A képzelet mellett az előadásban fontos szerepe van még az anatómiának is: azt vizsgáljuk, hogyan tud az emberi test mozogni, ha nem normatív felépítésű, például, ha csápjai vannak. Elengedtük, hogy két lábon járó élőlények vagyunk, és így teljesen természetesen alakul ki a medúzamozgás. Aztán ahogy haladunk előre, egyre inkább arra figyelünk, hogyan mozog az emberi test a gravitációmentes közegben – elemeljük a táncosokat a földtől. Itt anatómiailag az a fontos, hogy a végtagoknak ne legyen funkciójuk.

R: A tánc performatív műfaj, amit a kortárs koreográfusok gyakran a narrativitás teljes kiiktatásával igyekeznek hangsúlyozni. A Medúzában a testi performansz válik a narratíva tárgyává: egy mozgásevolúció-történetet látunk, aminek során az apró rezzenésektől elérkezünk a teret maximálisan betöltő, nagyívű lendületekig. Mit gondolsz a mozgás és a narrativitás viszonyáról?

RZs: A kortárs táncban (mondjuk a cirkuszhoz viszonyítva) semmilyen kiegészítő eszköz nem áll a táncosok rendelkezésére. Éppen ezért ez az a műfaj, amiben a leginkább megtalálhatók a narratíva mozgássá alakításához szükséges eszközök, mintázatok. Így lehet a legkézenfekvőbben és legdirektebben megmutatni, hogy a környezeti változások milyen hatást gyakorolnak a testre. Dramaturgiában sem gondolkodtam, mert nem kellett: az elképzelt fokozatos nyomásleemelés mint narratíva megoldotta a dramaturgiai kérdéseket. Elég volt nagyon szigorúan tartani magunkat a koncepcióhoz.

R: A koreográfiád nem csak egyszerűen dezantropomorf művészet: kúszó és lebegő, hullámzó és lüktető emberi testeket látok, amikről nem az ember, de nem is az állat jut eszembe, hanem közös nevezőjük, az élet. Az ökokritika pontosan ezt az azonosságot, differenciálhatatlanságot hangsúlyozza. Jól gondolom, hogy a medúza „alaktalansága” mint az előadás metaforája szoros összefüggésben áll a létezők hierarchiamentes egymásrautaltságának gondolatával?

RZs: Teljes mértékben: egymás mellett, és nem egymás alatt létezünk. Továbbra is a környezet fontosságát hangsúlyoznám: a vízben egy medúza sokkal fejlettebb, mint egy ember. A medúza a vízben sikeres, ez az ő közege, ott táplálkozik, szaporodik, él. A létezés szempontjából a medúza nem sikertelenebb faj csak azért, mert neurológiailag egyszerűbb lény: a saját életfeltételei között ugyanolyan sikeresen szaporodik, mint az ember a maga szárazföldi környezetében. A baktériumok például a legsikeresebbek ilyen szempontból, és nekik sincs agyuk. Az életrevalóság nem attól függ, hogy az egyednek milyen típusú az idegrendszere. Különböző dolgokban különböző környezetekben vagyunk különbözőképpen sikeresek. Az, hogy a Medúza mozgásában észreveszünk állati vonásokat, azért van, mert eltérő környezetben vizsgáljuk az előrehaladás esélyét, mondjuk, lábak nélkül. Ez azt eredményezi, hogy úgy fogunk kinézni, mint egy kukac. De én nem azt akarom mutatni, hogy az emberek kukacok lettek, hanem azt, hogy hogyan lehet a legsikeresebben haladni lábak nélkül.

Jelenetek az előadásból

R: Huszonegy táncossal dolgozol, akik a színpadon elvesztik egyéniségüket, egy heterogén test-massza lesz belőlük. Ebből is szépen kiérződik az ökokritikai gondolat, nincsenek beazonosítható létezők, csak a létezés abszolút lényege van. A létezés egyenlő a mozgással?

RZs: Igen, elég csak arra gondolnunk, hogy mekkora sebességgel haladunk az űrben. Meg sem kell mozdulnom, és eszméletlen gyorsasággal haladok a világűrben. Nem hiszem, hogy egyáltalán kialakult volna élet, ha nincs ez az állandó mozgás. Ha a fizika törvényeit nézzük, az elektronok is vibrálnak. Vibrál minden. A kollektivitásra visszatérve, az arcot egyébként tudatosan rejtegetjük, hogy ne vonja el a figyelmet a testről.

R: A Medúza olyan, mint egy dinamikus képzőművészeti alkotás: formák és színek fluid kompozíciója. A táncosok tarka viselete és a fénybeállítások kölcsönhatása egészen varázslatos korallzátony-hangulatot teremt. Az összművészetiség kapcsán említed egy interjúban, hogy ez a projekt a fényről hozott neked új ismereteket. Mire gondoltál?

RZs: Igazából a színekről tanultam sokat. Amikor búvárkodtam, a tanárunk lehozott különböző tárgyakat, például egy paradicsomot tíz-tizenkét méter mélyre a vízben, és én nem ismertem fel, mert nem volt piros. A víz alatt mindennek más színe van, és ez nagyon érdekes volt, erre alapoztam a Medúza látványvilágát. Láttam korábban is olyan előadásokat, amik a színekkel, fényekkel foglalkoznak, de akkor még nem voltak olyan technikai adottságok, mint például a LED vagy az intelligens lámpák, amelyek lehetővé teszik, hogy egy színes kosztüm ilyen látványosan változtassa a színét a különböző fényekben. Az előadáshoz úgy válogattuk össze a jelmezeket, hogy mindegyik reagáljon valamilyen fénybeállításra. A piros ruházatot a magenta megvilágítás megbuktatja, a mély piros fényben minden kosztüm egyforma, a sárga egy bizonyos árnyalata pedig mindig sárga marad. Ilyen téren nagyon sokat tanultam a fényekről.

Fotók: Bogdán Réka. A képek forrása: Trafó

R: Az előadás bemutatója 2016-ban volt, majdnem kilenc éve. A magyar közönség legközelebb február 7-én nézheti meg a Trafóban. Milyen volt a Medúza akkor, és milyen most? Hogy látod, változott-e azóta az előadás közege, illetve tapasztalsz-e elmozdulást az antropocentrikus gondolkodás kapcsán?

RZs: Maga a szó, hogy antropocén, ma már közismert, de a bemutató idején még nem volt az. Szerintem akkor került be a fogalom a magyar köztudatba, amikor Yuval Noah Harari emberiségtörténete megjelent. Azt gondolom, hogy ennek ellenére azért tudott a Medúza már akkor is megkapó darab lenni, mert kicsit olyan volt, mint David Attenborough filmjei. Ezeknek magam is sokat köszönhetek: a természetfilmek nélkül nem alakult volna ki az evolúciós látásmódom. A Medúza abszolút kortalan, és ez nagy mértékben köszönhető a természetfilmeknek. Ami változott, az az, hogy ma már sokkal hatékonyabban tudom alakítani a táncosok testét. Sok olyan mozdulat és formáció van az előadásban, ami mozgástechnikailag nagyon nehéz, és nem mindenki tudja megcsinálni anatómiai adottságai miatt. Kifejezetten erre a darabra állítottam össze olyan gyakorlatsorokat (főleg gyógytorna-gyakorlatokat), amik segítik ezeket a mozdulatokat. A mostani verzióban így egyes elemek sokkal nehezebbek és technikásabbak, mint a korábbiakban, mert megtanultam, hogyan kell alakítani a táncosok izomzatát. A struktúra ugyanaz, de azon belül változtak az elemek.

R: A Medúza után, 2016-ban mutattad be az 1.7, majd 2019-ben A sárkány kertje című táncelőadást (az utóbbi szintén az antropocentrikus gondolkodás kritikáját fogalmazza meg, poszthumán elgondolásokat közvetít). Azóta mintha visszavonultál volna a koreográfusi pályától. Mivel foglalkozol mostanában?

RZs: A Covid óta az otthoni kortárstánc-szféra teljesen átalakult, ha Magyarországon maradtam volna, akkor lehet, hogy én most nem tánccal foglalkoznék. A magyar színházakban tényleg nem volt azóta bemutatóm, de Oslóban és Prágában igen. Nagyon sok időmet elveszi az, hogy Oslóban tanítok. Mozgástanulmányokkal, a táncosok anatómiai specifikumaival foglalkozom. Olyan táncosokkal kutatjuk a mozgást, akiknek speciális anatómiájuk van, vagy akiknek kifejezetten anatómiai érdeklődésük van a mozgás iránt. Azt nem tudom, hogy ezekből a tanulmányokból mikorra fog megérni egy következő darab, de az anyagok gyűlnek hozzá, és egyszer majd összeállnak.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.