A HIDEG VIZES LEPEDŐ NEM GYŐZI LE A LÁMPALÁZAT Varsányi Péter: Atanáz, a lámpaláz / Ciróka Bábszínház

A nézőtérre beérkező közönséget leeresztett, fehér műanyagfüggöny fogadja, amire az előadás előtt álló, lámpalázzal küzdő színészek árnyéka vetül. Majd rövidesen szokatlanul feltűnő módon a rendezőasszisztens és súgó Szabó Nóra által megtörténik a produkció megkezdését jóváhagyó beintés. Az író és rendező Varsányi Péter legújabb előadásában, a kecskeméti Ciróka Bábszínház Atanáz, a lámpaláz című gyermekszínházi produkciójában az alkotóknak nem áll szándékukban látszatot kelteni. A színészek a nézőtér felé fordulva mindenekelőtt leszögezik, hogy bár ez idáig leginkább csodálatos hercegnők képében és Hétszűnyű Kapanyányimonyók-féle alakokban találkozhattunk velük, most ne számítsunk hasonlóra. Ezúttal Hella (Horgas Ráhel), Zoli (Lendváczky Zoltán), Fanni (Dupák Fanni) és a társulathoz frissen csatlakozott, de oda máris remekül beilleszkedett Csabi (Kedves Csaba) lámpaláz-történetét látjuk.

Világos, könnyen értelmezhető ívet követ a történet dramaturgiája (szerző: Varsányi Péter; dramaturg: Patonay Anita): az előadás téziseként ráébredünk arra, hogy a színészek is tudnak lámpalázasak lenni. Közösen gondolkodunk arról, hogy – kizárásos alapon – mi az, ami biztosan nem segít az állapot legyőzésében. Elhangzik a „nyugodj meg, attól megnyugszol”, a „ne idegeskedj”, és kiderül, hogy a hideg vizes lepedő és a nyúlós-ragacsos slime sem jó orvosság ilyenkor. A feladás pillanatában, Horgas Ráhel színészi szakmától búcsúzó szomorú szólója végén életre kel a színen eddig mozdulatlanul kuporgó, zöld jelmezes Atanáz (Szekeres Máté), a megszemélyesült lámpaláz, aki a kétségbeesett megoldáskeresők antitézise. Szerethető, kedves és vicces szélember-figura, aki – a csapat minden korábbi rémülete ellenére – igazából cseppet sem ijesztő. Épp ellenkezőleg: megsajnáljuk az emberbőrbe bújt érzést, amit (vagy akit?) mindenki utál, amivel mindenki harcol és amit mindenki le akar győzni. A két ellenpólus végül feloldódik, ez a kompromisszumábrázolás pedig fontos pedagógiai aspektusa a produkciónak. A felek megértéssel fordulnak egymáshoz, és belátják, hogy a dolgok most sem fekete-fehérek. A színészcsapat már nem fél a lámpaláztól, Atanáz pedig barátokra lel – minden jó, ha a vége jó.

A rendezés középpontjában önmagukat alakító színészek állnak, akiknek bár mind jut egy-egy magánszám, végig szoros összhangban dolgoznak egymással. A fiatal színészcsapat lendületes dinamikája és a rendezés változatos, de jól bevált megoldásai révén itt nincs helye az unalomnak. Mondhatnám, hogy a színpadi történéseket időről időre megszakítják az interaktív betétek, de ezek a jelenetek kizökkentés helyett szépen beágyazódnak az előadás heterogén formaiságába. Zenés-táncos és prózai, kollektív és egyéni, közvetlenül a közönséghez intézett és kamerával közvetített epizódok váltják egymást – az utóbbiak pedig különösen nagy sikert aratnak a gyerekek körében.

Lázár Helga fehér, szinte steril közegében kontrasztot teremtenek az élénk, szabálytalanul táncoló lámpaláz-szélemberek. A kivitelezés, hogy a tarka óriásbábokkal fehér kosztümös játszók harcolnak, az élettelenre irányítja a figyelmet, és mintha már a produkció kezdetétől azt sugallná, a lámpaláznak bizony vannak pozitív hozadékai is. Egy ponton különböző, látszólag összefüggéstelen, gyermekszoba-tartozékokra, játékokra emlékeztető tárgyak kerülnek elő, amikkel aztán nem történik semmi, megjelenésük számomra indokolatlan. Üdvös és bizonyos tekintetben kihagyhatatlan megoldás, hogy az Atanáz különös figyelmet fordít a lámpákra (Bujdosó Zsolt / Kuzsella Ákos): a fehér teret a fényjáték varázsolja barátságos környezetté.

A fotók forrása: Ciróka Bábszínház

Már az említett kezdeti árnyjátékos megvalósítással is megfogalmazódik az előadás egyik központi állítása, amely szerint a glosszofóbia és a színház kéz a kézben járnak: ha nincs lámpaláz, nincsen színház sem. (Ezt később Szászi Petra és Bartokos Botond egyszerű, vidám és fülbemászó refrénje hangsúlyozza.) A koncepció origója egyszerű és nagyszerű, Varsányi egy olyan, mindenki által jól ismert érzetet, állapotot ragad meg, aminek ha nem is feltétlenül a színpad, de a teátrális helyzet elengedhetetlen előfeltétele. Talán nem is lehetne a színháznál hitelesebb formában a lámpalázról szólni. Az Atanáz megmutatja, hogy az a legjobb a lámpalázban, hogy különböző élethelyzetekben mindenki átéli – a javarészt hagyományos térhasználat ellenére az alkotóknak így sikerül hierarchiát bontaniuk. A (lámpalázzal egyébként szintén harcoló) súgó megmutatása, a technikusok munkájának többszörös említése, a színészek saját nevükön való szerepeltetése és az interaktivitás mind azt a célt szolgálja, hogy a színház minden komponensével együtt közelebb kerüljön, elérhetőbbé váljon a gyermekközönség számára.

Az előadás adatlapja a Ciróka Bábszínház honlapján itt található.