3 months
4
„Az egyenlőtlenség semminek sem a következménye, inkább egy elemi szenvedély; avagy pontosabban fogalmazva nincs más oka, mint az egyenlőség. Az inegalitárius szenvedély az egyenlőséggel szemben érzett kábulat, a restség arra a végtelen feladatra, amelyet az egyenlőség megkövetel, a félelem attól, amivel egy értelmes lény magának tartozik. Könnyebb összehasonlítani, a társadalmi viszonyokat dicsfény és megvetés cserélgetéseként beállítani, amelyben mindenki megkapja a maga felsőbbrendűségét a megvallott alsóbbrendűség fejében” – írja Jacques Rancière Le maître ignorant [A tudatlan tanítómester] című, magyarul sajnálatosan nem elérhető könyvében. Ennek az idézetnek az értelmét pedig különös élességgel világítja meg Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című esszéregénye. A vallomásos, ugyanakkor az öncélú személyességet sikeresen elkerülő szöveg ugyanis három különböző aspektusból is vizsgálja az egyenlőtlenség témakörét: a saját tapasztalata, a baloldal válsága, valamint a marxista és az identitáspolitikai mozgalmak közötti feszültség elemzése ébreszti rá a szerzőt az egyenlőség tulajdonképpeni értelmére, amely a fenti idézet fényében egyet jelent azzal az alapvetéssel, hogy az egyenlőség nem olyasvalami, amit elérni, hanem amiből – Rancière szerint – kiindulni kell.
Az esszé személyes szála egy osztályváltás története. Eribon olyan munkáscsaládba születik, amelyet a házasok kölcsönös utálata, az anya anyagi bizonytalansága és a megszokás tart egyben. Minden afelé tereli a szerzőt, hogy megismételje szülei életútját, három tényezőt leszámítva: az anya leánykori ambíciója az értelmiségivé válásra, egy felső-középosztálybeli osztálytárs iránti szerelem és a homoszexualitás. Anyja támogatja Eribon továbbtanulását – noha a testvéreinél nem áll ki ugyanezért –, a középiskolai szerelem pedig először ad kapcsolódási pontot a felső-középosztály kultúrájához, amelyet először bizonytalanul majmol, majd egyre inkább magáévá tesz a szerző. Az osztályváltásban fontos szerepet játszik emellett a korabeli francia munkásosztály zsigeri homofóbiája, amely mintegy pszichológiai kényszerként űzi Eribont, akinek egyetlen esélye nemi identitásának megélésére az osztályváltás. Ezt a jelenséget mellesleg korábbi elméletei munkáiban, köztük a Réflexions sur la question gay [Gondolatok a melegkérdésről] című kötetében is tárgyalja. A munkásosztálytól való távolodás egyben felkelti benne a korábbi közeg megvetését, sőt, gyűlöletét. A családja életmódjától és beszédétől egyaránt idegenkedik, főleg a családi összejöveteleken: … „mennyire más dolgok foglalkoztatják őket, mint engem, és hallva azokat a kijelentéseket, amelyekben minden beszélgetés során akadálytalanul jutott kifejezésre a zsigeri és rögeszmés rasszizmus…”. És mégis, épp az osztályváltást sikeresen végrehajtó Eribon jegyzi meg, hogy „mindig zavart, sőt, akár gyűlöletet is képes volt kiváltani belőlem, amikor azt hallottam, hogy valaki megvetéssel vagy fölényeskedve beszél az egyszerű emberekről, a viselkedésükről, az életmódjukról. Végső soron én is közülük származom”. Az esszé személyes vonatkozású részei egyre határozottabban vázolják fel az érzelmi ambivalenciát, mígnem az válik igazán érdekessé, hogy miként lehetséges a visszatérés, avagy a megbékélés a származási közeggel.
A fordulat, és egyben az esszé megírásának személyes oka az apa halála. Nem mintha a gyász taglózná le a szerzőt – legélesebb emlékei róla többnyire az ordítás, a falhoz csapódó borosüvegek zaja vagy az anya szenvedése. És ennek ellenére, vagy talán épp ezért, a halálhír az apa hiányával együtt ráébreszti annak hiányára is, hogy az életműve – amely gyakran foglalkozik a személyes életében is fontosnak bizonyuló kérdésekkel, többek közt a Réflexions sur la question gayben vagy az Une morale du minoritaire-ben – nem szól munkás származásáról. Onnantól pedig, hogy az élete során gyűlölt apa mintegy ártalmatlanná válik, Eribon megkezdi a múlt immár józan elemzését, s ez maga a Visszatérés Reimsbe. A munka során minél inkább feltárja a szülők hátterét, annál inkább változik át a rasszista és homofób család viszolyogtató képe a háttérré, ami saját maga megértését, az undortól és a szerelemtől fűtött cselekedeteinek és értékválasztásainak megértését is lehetővé teszi. Végkövetkeztetését Raymond Williams Border Country című, a Visszatéréssel szinte egyező tematikájú regényének értelmezésével adja meg Eribon: „a ’visszatérés’ lehetetlen, a sok-sok év alatt felépült falakat nem lehet lebontani. De azáltal, hogy az ember megpróbálja a jelent és a múltat összekötni, legalább képes lehet megbékélni azzal a világgal, amelynek annak idején hátat fordított”. A visszatérés tehát nem azt jelenti, hogy újra azonosul régi közegével, és még csak nem is azt, hogy megkedveli, hanem egyszerűen felismeri, hogy a távolság, amit megtett, saját személyiségének része, a rasszista, homofób, borgőzös kiindulópont is. Ennek a felismerésnek a jelentősége pedig jóval túlmutat a megbékéléssel járó személyes pszichés jóléten, hiszen ez a megértés vezethet el odáig, hogy az ember ne a „dicsfény és megvetés cserélgetéseként” fogja föl a társadalmi viszonyokat.
A visszatérés tehát egy átfogóbb nézőpont elsajátítását is jelenti, amely nézőpont meglehetősen pontos képet fest a baloldali politika napjainkban is, és nem csak Franciaországban megfigyelhető kríziséről. A szerző szerint ugyanis a francia baloldal egyrészt képtelen volt a hidegháború során tovább fejlődni és szakítani a Szovjetunióval, másrészt nem tudta – részben ideológiai elavultsága okán – integrálni a 68-as mozgalmakat. Az így felaprózódott szavazóbázis a nyolcvanas években fokozatosan a jobboldali vagy szélsőjobboldali pártokhoz kezd szivárogni. Ennek a folyamatnak a leírásakor érhető leginkább tetten Eribon nagyfokú elfogulatlansága. Nem idealizálja ugyanis a munkásokat, nem állítja be őket annak az ösztönösen szolidáris, egységes és öntudatos csoportnak, aminek naivabb baloldaliak láttatják őket. A jobboldalhoz való átpártolást sem kizárólag azzal magyarázza, hogy megszűnt a következetes képviseletük – noha ez korántsem elhanyagolható –, hanem azzal is, hogy a zsigeri szinten működő rasszizmusuk, amelyre nem mellesleg a Francia Kommunista Párt is olykor rájátszott, nagymértékben fogékonnyá tette őket a szélsőjobboldali xenofób politikára. Fontos kitétele ugyanakkor a szerzőnek, hogy ez a rasszizmus akkor jut elsősorban felszínre, „ha elmarad a mozgósítás, vagy az érintettek nem képesek úgy tekinteni önmagukra, mint akik mozgósított vagy szolidáris, mivel potenciálisan mobilizálható és így mentálisan folyamatosan mozgósított társadalmi csoporthoz tartoznak”. És tekintettel a tömegmozgalmak megszűnésére és a piacnak egyre több engedményt tevő baloldali politikára, amely ráadásul az egyéni felelősségvállalást és a versenyképességet sulykolta politikai üzenet gyanánt, a munkásság szolidaritását és osztálytudatát nem képviselte többé számottevő politikai képződmény. A megélhetési nehézségeket innentől nem a tőke-munka tengely, hanem a francia és a bevándorló szembeállítása magyarázza a munkások számára.
Hasonlóképpen távolodik tehát a kortárs baloldal a hagyományos szavazótáborától, ahogyan Eribon veti el a munkáscsalád élet- és beszédmódját. Az átlagos baloldali szavazó ma a nyugati társadalmakban középosztálybeli értelmiségi, aki aligha ért szót alacsonyabb osztályhoz tartozókkal, ahogyan azt a Visszatérés Reimsbe néhány jelenete is hűen ábrázolja: Eribon a saját anyjával sem képes megértetni magát, amikor a bevándorlásról beszélgetnek. Ennek az elszigeteltségnek a felszámolásához Eribonnak természetesen nincsenek társadalmi léptékű receptjei, mindazonáltal tesz egy általános, némiképp semmitmondó javaslatot, amely szerint a társadalmi mozgalmaknak és a kritikai értelmiségnek ki kell dolgoznia „a valóság elméleti kereteit és politikai észlelési módjait, amelyek, még ha nem is számolják fel – ez lehetetlen volna –, de legalábbis a lehető legnagyobb mértékben közömbösítik a társadalom testében és különösen az alsóbb társadalmi osztályokban éledő negatív indulatokat; új távlatokat nyitni, és ezáltal felvázolni a jövőt azelőtt, amit ismét baloldalnak tudnánk tekinteni”.
Mintha ő maga is hozzá akarna járulni ehhez a szellemi erőfeszítéshez, Eribon a kortárs baloldal egyik jellemző dilemmáján elmélkedik az esszé további részében, nevezetesen azon a kérdésen, hogy osztályalapon, vagy identitásalapon hatékonyabb-e megközelíteni az emancipatorikus politikát. A kötetnek ez a szakasza ad teret többek közt Eribon Bourdieu-kritikájának, amelyben felhívja a figyelmet a szociológus habituselméletének olyan vakfoltjaira, mint a nemi identitás behatása a habitus alakulására. Ezt főleg Pierre Bourdieu és a saját maga iskolai „pályafutásának” különbségeivel példázza Eribon, gondolatmenetét pedig arra futtatja ki, hogy megfontolandó Bourdieu maszkulin habitusának összefüggése a tudományos pálya választásával, míg a maga idegenkedése a maszkulinitástól talán hajlamosabbá tette őt az irodalom és a filozófia iránti érdeklődésre. Ezek az elemzések nyilván nem komoly kutatás alátámasztására szolgálnak, viszont a személyes élményekkel kiegészülve arra a belátásra juttatják Eribont, hogy olyan identitáspolitikai tényezők, mint a nemi identitás kérdése, szintén befolyásolhatják az életutat, így a bourdieu-i szociológia, amely sokkal inkább fókuszál a személytelen társadalmi mechanizmusokra és az osztályhelyzetre, sikeresen kiegészíthető identitáspolitikai megfontolásokkal. Más szóval az osztályalapú és az identitásalapú politika ellentéte voltaképpen áldilemma: „[…] ha igaz az, hogy azt, akik vagyunk, többféle kollektív meghatározó tényező alakítja, és így az, akik vagyunk, többféle „identitás” és az elnyomás különféle módozatainak találkozási pontjában jön létre, akkor miért kéne ezek közül bármelyiket is megtennünk a politikai küzdelem kiindulópontjának […]?”. Eribon ezzel azt is sugallja, hogy a kortárs baloldal nem járhat érdemi sikerrel, amíg kizárólagosként kezeli az emancipatorikus politika egyik vagy másik megközelítését. Mintha bizonyos értelemben a baloldalnak is vissza kellene térnie Reimsbe, és identitáspolitikai elkötelezettségei mellett szólnia kellene az úgynevezett „egyszerű emberhez”.
Eribon eredetileg 2010-ben megjelent esszéjét 2024-ben Fáber Ágoston fordította magyarra. Mivel a szöveg lényegében nem szépirodalmi ambíciókkal íródott, és fordítója sem műfordítással foglalkozik hivatásszerűen, talán megbocsáthatók azok a nehézkes vagy pongyola megoldások, amelyek jellemzőek az eredeti szöveget túlságosan is szem előtt tartó fordításra. A megértést ez nem zavarja, mindössze némi kényelmetlenséget jelenthet, amit a szöveg gondolatgazdagsága kárpótol.
Végső soron az esszékötet egésze, annak személyes, politikai és elméleti síkja egyaránt azt mutatja fel, hogy az egyenlőség eszméjét akár komolyan is lehet venni. Ennek szellemében a rasszista, homofób, alpári munkás nem megvetendő, mert megvannak a fogalmi eszközeink arra, hogy átlássuk, mitől válik valaki rasszistává, homofóbbá vagy alpárivá. Márpedig ha lehetséges felvázolni a szóban forgó determinizmusokat, akkor – még ha nehezebb is absztrakciókra haragudni – érdemesebb ezektől a mechanizmusoktól viszolyognunk, ne adj’ isten magunkban felülírnunk őket. Már csak azért is, mert ahogyan Rancière utal rá a bevezetésben idézett szövegrészletben, kezdetben vala az egyenlőség, és utána az ige, mégpedig az a nagyon is ideologikus ige, amely kész az egyenlőtlenséget, a megvetést és a hajbókolást egyaránt akár a legabszurdabb logikai bukfencekkel is megmagyarázni, mert még a folytonos magyarázkodás is kényelmesebb, mint számolni minden egyes ember egyenlőségével – ami ugyanakkor olyan feladat, amivel tartozunk magunknak és másoknak. A Visszatérés Reimsbe erre hívja fel a figyelmet azzal, hogy a középosztálybeli értelmiségivé váló Eribon felismeri a saját munkáscsaládja megvetésének ideologikus jellegét, illetve a kortárs baloldal hibáit és áldilemmáit, amelyek eltávolították azt régi szavazóitól, a szintén megvetett munkástól. Más szóval Eribon esszéje alapján belátható, hogy az emberek és az emancipatorikus politikafelfogások ha nem is egyformák, de mindenképp egyenlőek.
Hungarian (HU) ·