ÜVÖLTENI KELL Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen

Bombasztikus címadásomat a tárgy jellege, jelentősége és láthatatlansága indokolja. Sofi Oksanen hosszú tanulmányának, történelmi esszéjének, az Ugyanaz a folyónak friss magyarországi megjelenése óta mindaz, amire a figyelmet felhívja, már egyre kevésbé megkerülhető, s tartható nem tudottnak. Már nem hivatkozhat a világ a fogalmatlanságra.

Oksanen számos regényében is foglalkozott Észtország náci és szovjet megszállásával, az akkor keletkezett egyéni és kollektív traumákkal, s nem ismeretlen az olvasó számára a Tisztogatásból a nagymama néma nővérének alakja, aki a vele kislányként egy szovjet pincében történtek után haláláig nem beszél.

Ez a nagy-nagynéni tér most vissza vezérszólamként Oksanen új művében nevet és arcot kapva, mint az írónő családtagja. A könyv pedig az oroszok ukrajnai háborúja révén felgöngyölíti az orosz-szovjet birodalom külső és belső kolonizációs aktusait, s e sorban a nők elleni bűntetteit. Az orosz szövegvilág és civilizáció kutatójaként és az orosz irodalom és kultúra birodalmi tudatának elemzőjeként engem is értek még benne sokkoló hatások, találkoztam új tényekkel a brutalitás bugyraiból. Például, hogy „a szovjet elmegyógyintézetekben az engedetlen disszidenseket a tuberkulózisosztályra helyezték át”. Amikor történt, hallhattam, de törölhette az agyam, annyira képtelenségnek tűnt Putyin csodálata az erőszakoló izraeli miniszterelnök, Kacav iránt (a könyvben is idézetként Putyintól): „10 nőt erőszakolt meg – sosem gondoltam volna róla. Mindannyiunkat meglepett – mindannyian irigyeljük őt.” Az mára köztudott, hogy a háborús nemi erőszak erőfitogtatás, hatalmi aktus, többé-kevésbé jóváhagyva a hadsereg vezetősége részéről. Oksanen széleskörű kutatásaiból kiderül: ilyen kiterjedtségben nem minden hadsereg sajátja ez, s kimutatja, hogyan ágyazódik be az orosz hagyományokba, ahol a nő kiszolgáló és valóban „verve jó”. „Ha a férjed nem ver, nem is szeret”, idézi; a számomra szofisztikáltságában még egy fokkal rémisztőbb „Az asszony szoknyája alá minden elfér” bölcsességet viszont nem találom. Azaz: a bölcs asszony nem teregeti ki a szennyesét, hogy férje nem vesz részt a gyereknevelésben, veri, erőszakolja, iszákos, naphosszat hever az ágyon, nem keres pénzt, nem dolgozik – és hajt végre egyéb bocsánatos bűnöket.

A könyv kíméletlenül feltárja a nemzetállami nacionalizmus, a birodalmi lojalitás alapját, a területi nagyság érdekében és oltárán hozott egyéni áldozatokat. Taglalja a kis népek leigázását, Szibéria láthatatlan kolonizációját, ami nem tűnt fel a Nyugatnak, mert szárazföldi terjeszkedés. Felrója a világnak, hogy szemet hunytak az elmaradó dekolonializációs folyamat és az oroszok hiányzó önreflexiója felett, részben amiatt, mert a 2. világháborúban a fasizmus/nácizmus legyőzésében együttműködtek, egy oldalon álltak velük. Másrészt a Nyugat számára irracionális az oroszok államuk iránt tanúsított lojalitásának természete, amely még a katonaanyákat is megosztja. Elnémítja őket a sok pénz (a hadseregbe vonulásért, s elestük esetére fokozottan), aztán az, hogy nem akarnak értelmetlen áldozathozók lenni: elfogadják, amit az állam kiró rájuk. Mostani elméretezett akciójuk egyik oka, hogy a hírvivők és szakértők nem merik feltárni, elmondani a kellemetlen tényeket feletteseiknek. (Ez volt az alapja a csernobili katasztrófának is.) Az állami propaganda pedig az ismétlés, az iskolai oktatás és a média segítségével bármit megalapoz, így az 1990-es évek zavaros, pokoli voltának mítoszát, ami pedig az emlékek, a megélt tapasztalat alapján inkább a nyitás, a külföldre utazhatás, a szabad levegővétel lehetőségének időszaka volt. Az „aktív művelet” pedig a dezinformációs osztályok tevékenységének szalonképesített neve, a képtelenségek, összeesküvés-elméletek gyára.

Ugyanaz a folyó, folyton ugyanabban vannak, írja Oksanen, érzékeltetve az orosz-szovjet folytonosságot mindmáig, Gorbacsov ellenében, aki viszont szétengedte a birodalmat. Putyin mellett állnak az orosz nagyság visszatérte, azaz visszavétele érdekében, amihez elengedhetetlen Ukrajna erőszakos magukhoz szorítása. Zsigeri meggyőződésük, hogy nélkülük lesznek csak igazán kicsik és jelentéktelenek.

A politológusok (köztük magyarok) által többé-kevésbé feltárt oksági láncolat retorikájához és kibontásához Oksanen nagyban hozzájárul most ismertsége, érintettsége révén, talán ez a tanulmánya is vált ki akkora hatást, mint történelmi-társadalmi családregényei. Néhány elemet azonban kihagy, így a Putyin-érában újra megjelenő és felerősödve ismétlődő Meg tudjuk ismételni! (Мы можем повторить! We can repeat it!) formulát, ami még inkább alátámasztaná érvelését. Nagyobb hiánynak, tulajdonképpen érthetetlennek tartom Ewa Thompson Litvániában született lengyel-amerikai szlavista A birodalom trubadúrjainak kihagyását, hiszen az a könyv tárja fel a kultúra működésének láttatásával egyetemben az orosz birodalmi mechanizmust, egészen hasonló logikával, mint Oksanen.

Érdekes számomra, hogy az író Oksanen nem említ irodalmi-kulturális példákat, ami valószínűleg tudatos: korlátozza magát saját és családi emlékezetére, kollektív autobiográfiájukra. (Szépen összeérnek a fiktív és önéletrajzi, személyes szálak, így a 212. oldalon, ahol egy regényéből tudják meg falujukban, ki volt a besúgó. „… úgy tűnik, nem homályosítottam el eléggé a beazonosíthatóságát…” Észt-finn származásúként, mindkét világba tartozóként a Szovjetunióban töltött nyarak meg nem írt naplólapjait tölti most ki, érzékeltetve, hogy kislányként valahonnan tudhatta: veszélybe kerülhetnek, ha megtalálják, s még a kerti munka leírása sem lett volna ártalmatlan: felmerülne, hogyan kerültek vidékre, amikor a zónákra osztott országban ez engedélyköteles volt.

Valahonnan én is tudtam 1982-ben, Tallinnban, 18 évesen a moszkvai részképzésünkről oda vezetett kiránduláson, hogy Történelmi Múzeumukba be kellene menni (nem volt rá idő) s megnézni, hogyan dokumentálják az észtek a második világháború során elvesztett függetlenségüket. Tudtam (talán a csoportunkban lévő észt-kárpátaljai származású történelem szakos fiútól), hogy mennyire nem volt ez a csatlakozás önkéntes. Izgatott a nyelvi-retorikai-kommunikatív kód, a kettős beszéd esélye: hogy ki tudtak-e bújni szegény muzeológusok az elnyomó szovjet beszédmód béklyója alól.

Összehangzó szólamok fedezhetők fel természetesen a hasonló területeket, így a szovjet múltat és a posztszovjet jelent, a közelmúltbeli háborúikat és a női harci szerepvállalást riportregényeiben feldolgozó Szvetlana Alekszijeviccsel. Mindig éltem a gyanúval, hogy a Nők a tűzvonalban történetei erősen szelektáltak, alig szólnak a nemi erőszakról, talán ezért is olyan megrázó, amikor Alekszijevics mégis említi a szovjet katonanőket, akik egyetértenek azzal, hogy férfi bajtársaik megerőszakolják a meghódított területek asszonyait. Hát, ezekből a történetekből van most sok Oksanennél, végig a szövegben (sűrítve az Igazságszolgáltatás című fejezetben), s ez számomra a könyv legdrasztikusabb, leginkább felfoghatatlan vonulata. Amikor az orosz anya, feleség, menyasszony telefonon engedélyt ad az ukrán fronton harcoló férfi családtagjának a nemi erőszakra, büntetésként, ami nem is embert, nem is nőt érint, hiszen az ukránok ellenségek, dehumanizáltak, mintegy állatok.

Panka Zsóka korrekt fordítása hagy azért kívánnivalókat maga után. A 66. oldalon nem világos, hogy a meglévő (rossz) vagy az ideális törvények szolgálnak-e erkölcsi útmutatóként az orosz emberek számára, a disszidens szót nem tudni, hogy melyik értelmében használja (emigráns, ellenzéki), több helyütt gyanús a kontextusból, hogy tévesen, nem oldja fel a „szilovik kormány” kifejezést, Ivan Krasztevet a 153. oldalon Krasztyevként említi, a megaláztatás-élmény pedig inkább így, kötőjelesen írandó, mint külön.

A munka számos erénye közt a 164. oldal 149. lábjegyzete remek összefoglalója a feminizmus esszencialista szemléletének, szembeállítva a nemek közti egyenjogúság nyugati felfogásával. A tanulmány egésze azonban a hatás és következetesség érdekében bír némi egyoldalúsággal. A szerző könyve utolsó lapjain, a bőséges bibliográfia előtt megemlíti például az „Oroszországot még mindig romantikusan ábrázoló ruszofilok”-at, a nyugati feministákat és szlavistákat azzal, hogy tehetnek róla, de nemcsak az ő felelősségük, hogy Oroszország még mindig hiányzik a dekolonialista térképről. Tagadhatatlan a részigazsága. Ruszistaként azonban nem azt élem meg, nem azt teszem és nem is úgy iskolázódtam a nyolcvanas évek első felének orosz tanszékén a JATE-n, miszerint „Oroszországból hiányzik ’az ellenállás mint nagy identitástörténet’ hagyománya.” Kultúrájuk, jó irodalmuk határozottan rendelkezik a szubverzív, ellenálló potenciállal. Lássuk ezt is, amint szembesülnünk kell végre vakfoltjaikkal – és vakfoltjainkkal.

A könyv adatlapja a kiadó honlapján itt található.