SZAKÁLLASAN, VAKOLATLANUL A festő és a múzeum. Nemes Lampérth József emlékkiállítás / MNG

A Magyar Nemzeti Galéria A festő és a múzeum című kamarakiállításával sajátos szempontból állít emléket Nemes Lampérth József életművének, amikor a Szépművészeti Múzeummal fenntartott szoros kapcsolatára fókuszál. A kis méretű, ám roppant izgalmas és interaktív tárlat egészét át-meg átszövi a különleges, szakmai és emberi kapcsolódás intézmény és művész között: magánlevelek, portrék, más izgalmas kordokumentumok segítségével pillanthatunk be Lampérth és a múzeum vezetőinek, munkatársainak barátságába. A rendhagyó emlékkiállítás kurátora Rödönyi Rita muzeológus és művészettörténész.

Nemes Lampérth minden képéről sugárzik az öntörvényűség, ugyanakkor mégsem választhatjuk le őt a kor nagy áramlatairól, a 20. század elejének avantgárd mozgalmairól. Egyszerre öntörvényű zseni és korának gyermeke, képein saját zaklatott belső világa éppúgy megjelenik, mint a konstruktivista, kubista, vagy éppen expresszionista hatások. Belépéskor a festő széles ecsetvonásokkal, élénk komplementer színekkel vászonra vetett önarcképe fogadja a látogatót: az életmű egészéről elmondható, hogy Lampérth témaválasztásai rendkívül földhözragadtak és hétköznapiak. Képeinek forradalmisága nem a témában, hanem sokkal inkább a művészi kifejezésben, a lendületes, agresszív tusvonalakban, pasztózus ecsetvonásokban érhető tetten. Határozottan lefelé görbülő száj, kiugró arccsontok, mélyen ülő szemek: önarcképét nehezen képzeljük el békés polgári szalonok falán, azonban az erőtől és kísérletező kedvtől duzzadó alkotás modelljét szívesen ismernénk meg közelebbről, amire a tárlat alkalmat is ad.

Nemes Lampérth József: Önarckép, 1912

A kiállítás kis térben valósul meg harmonikus, jól követhető elrendezésben. A látogató már Lampérth korai munkáin rögtön szembe találja magát a rá jellemző lendületes, egyéni és kissé agresszív stílussal, ami élete végéig jellemzi őt. A pályája kezdetét jelentő csendéletek és tájképek sorát drámaian szakítja meg A ravatal című festmény, amely egy zaklatott apa-fiú kapcsolatot zár le, és megfigyelhető rajta a megváltoztathatatlan valósággal szembeszegülő művész dacossága, ami a festőt egész pályáján végigkíséri. A kép 1912-ben készült, és mintegy búcsúpillantást vet a hamarosan véget érő „boldog békeidőkre”: egy olyan megbonthatatlan egésznek tűnő patriarchális rendet idéz fel, egyben kérdőjelez meg, mely az első világháború kitörésével, majd az azt követő társadalmi változásokkal örökre eltűnik Magyarországról, ahogy az apa halálával Lampérth életéből is örökre eltűnt a személyes konfliktusok feloldásának lehetősége.

Ezután időben és a kiállítás terein belül is hamarosan eljutunk a festő pályájának újabb fontos állomásához, ezek az 1913-as franciaországi tanulmányút során készült művek. Noha a kortárs és pályatárs Kassák Lajos elmondhatta versében, hogy „én láttam párist és nem láttam semmit”, Nemes Lampérth kifejezetten pozitív fordulatként élte meg az utazást, és rajongó hangvételű leveleket küldött ismerőseinek Párizsból. Pénze vászonra és olajfestékre nem volt, ám lendületes tusrajzai árulkodnak benyomásainak frissességéről, a munkájába vetett bizakodó hitről. Legkedvesebb témái a Szajnán átívelő hidak voltak, ezeket több rajzán is központi motívumként jelenítette meg, mi kettőt láthatunk most ezek közül kiállítva, a Pont Neuf, illetve a Szajna-híd című alkotásokat — az utóbbinál szinte ellágyulnak a rá jellemző erőteljes, satírozó vonalak: rendezett, harmonikus kompozíciót alkot.

Nemes Lampérth József: Szajna-híd 1914

1914 újabb fordulópontot jelentett a festő életében, hiszen bevonult a seregbe, majd alig egy évvel később a galíciai fronton súlyos sebesülést szerzett. A barátoknak küldött levelek hangulati skálája az egzaltáltan vidámtól a beletörődően apatikusig terjed: Nemes Lampérthot mind fizikailag, mind mentálisan megviselte a háború. Mindkét lábán fagyási sérüléseket szerzett, orrát srapnel találta el, végül egy egész bal karját megbénító sebesüléssel lábadozni küldték a budapesti Albrecht laktanyába. A tárlatot bejáró látogató Nemes Lampérth két, fronton született alkotásával is találkozhat, az egyik a Futóárok, a másik az Épületromok címet viselő krétarajz: annak idején mindkettőt személyesen vitte eladásra a Szépművészeti Múzeumba.

A frontpszichózistól gyötört, fizikailag is csak lassan gyógyuló festő 1916-ban barátja, Kmetty János műtermében kezd dolgozni, ahol végre festékhez és vászonhoz jut: így születik meg a Háttal álló női akt című festménye. Ezen a képen hangsúlyozottan megfigyelhető a rá jellemző sajátos ecsetkezelési technika, a vastagon felvitt festék és a lendületes vonások. A mostani kamarakiállításon ezt a képet két másik, hasonlóan színes, 1917-ben készült olajfestmény fogja közre, a régi Tabán illetve a Gellérthegy lejtői által inspirált alkotások, amelyeken szinte álomszerű, egymást kiegészítő sárgák és lilák, derült kékek, kedélyesen kanyargó rózsaszínek, harsány zöldek jelennek meg: a három nagy méretű, pompás mű azonnal magához vonzza a tekintetet és az egész tárlat kiemelkedő darabjává válik.

Nemes Lampérth József: Háttal álló női akt, 1916

Szintén kiemelt helyet foglalnak el a teremben a kolozsvári alkotások, Nemes Lampérth ugyanis 1917-ben Kolozsvárra utazott a nővéréhez pihenni: itt készült tusrajzait ő maga is ,,brilliáns”-nak találta, legalábbis így írt róluk Wildéhez címzett levelében (a Vasúti Őrház címet viselő művet egyébként később Kaffka Margitnak ajándékozta).
A teremben körbejárva nem vonhatjuk ki magunkat az utolsó évek munkáit bemutató falról szinte arcunkba ugró vörös-fekete toborzóplakát hatása alól, ami egyben a festő életének újabb fordulatát jelzi: 1919-ben a Tanácsköztársaság kikiáltásával Nemes Lampérth tanári kinevezést kap, ám kreatív energiái éppen elapadóban vannak, így ebben az időben szinte egyedüli fontosabb alkotása a Kmetty Jánossal közösen rajzolt mozgalmi plakát, a BE!, ami velős címével és ijesztően nagyra nőtt központi alakjával belépésre buzdít a Vörös Hadseregbe — a kissé manipulatív kép a kor egyik tipikus propagandaposzterének tekinthető.

Nemes Lampérth József – Kmetty János: BE!, 1919

A Tanácsköztársaság bukása után a festő Berlinbe emigrál, ahol találkozik többek között Moholy-Nagy Lászlóval, és kibontakozik utolsó igazán aktív alkotói korszaka. Versenyt fut az idővel, és rossz anyagi körülmények között küzd az életben maradásért a német fővárosban. Olyan tájkompozíciós problémákra keres megoldást, amelyek kolozsvári kirándulása óta foglalkoztatták: akkori tusrajzainak kiforrott változatát készíti el. Két nagy méretű litográfiát, illetve rézkarcokat is megtekinthetünk ebből a korszakból: látszik, hogy Lampérth új technikákkal kísérletezett, vonalai szinte belemarnak az anyagba, dühös karmolásnyomoknak vélnénk őket közelről, azonban mindig precízen tárja elénk a választott témát. A kiállítás anyagából azt is megtudhatjuk, hogy küzdelme nem volt egészen eredménytelen, hiszen 1920 októberében néhány művét kiállították a Galerie Gurlittban. Itt ismerkedett meg Alfred Gustav Ekström svéd műgyűjtővel, aki meghívta svédországi otthonába. Ez a külföldi utazás, amely pályájának egy újabb sikeres fordulatát jelenthette volna, végzetesnek bizonyult: a festő súlyos idegösszeroppanást kapott, Ekström kénytelen volt visszaküldeni őt Berlinbe. Lampérth 1921 januárjától az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet lakója, ez az év egyben végső alkotói periódusának is tekinthető. Utolsó tusrajzai, melyek egyben sétánk végét is jelzik, egy bezárkózó, kínlódó elme ,,hangulatának grafikonjai”. Innentől folyamatosan romlik az állapota, 1922-ben a Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetbe kerül, majd 1923-ban áthelyezik a sátoraljaújhelyi Erzsébet Közkórház elmeosztályára, itt hal meg 1924 májusában.

Nemes Lampérth József: Az angyalföldi elmegyógyintézet, 1921-22

A teremben körüljárva egy festői pálya ígéretes kezdetétől annak szomorú lezárásáig jutunk, de nem érdemes kihagyni a terem közepén elhelyezett QR-kódos kiállítást Lampérth személyes dokumentumaiból sem: ezek nemcsak közelebb hozzák a festő személyiségét, hanem támpontokat is kínálnak számunkra a korszak azon fontos történései között, melyek formálták művészetét.

Nagyon izgalmas olvasmány például a festő galíciai fronton kelt levele, melyet közeli barátjához, Wildéhez írt: egészen közvetlen módon számol be személyes élményeiről. Benyomásait olvasva azt látjuk, hogy a mozgást, a dinamizmust, az erőt hangsúlyozó igékkel tűzdeli tele levelét, írásának stílusa rokonítható erőteljes ecsetvonásaival. A szöveg egzaltált hangulatát, a harc hevétől megrészegült katonák képét érdekes összevetni a festő fronton készült kimért, távolságtartó krétarajzaival. Lampérth személyes beszámolója a háborúról egyszerre kiáltványszerűen szenvedélyes, ugyanakkor ironikusan is közelít tárgyához, hiszen a kegyetlen csata színeit gyakran teljesen ellentétes, oda nem illő képekkel ellenpontozza, például az „ideggyógyító hatású koncert” és a „nizzai karnevál” képeivel, melyeket a fegyveres csapatok rohamához hasonlít. Plasztikus leírása nyomán lepereg a szemünk előtt az egész jelenet, a rohamozó katonák, az éjszakába belerobbanó lőfegyverek. Mialatt nyilvánvalóan teljesen a pillanat hevében ég, tárgyilagos megfigyelő énje is zavartalanul működik: „Nagyon sok érdekes dolgot figyeltem meg: minden embert mintha kicseréltek volna, mintha a háború és a küzdelmek istenei mentek volna minden ember lelkébe”. Feszítő ellentét a levélben, mely végig a háború borzalmait ecseteli, hogy az emberélet dicsőítésével végződik: „Nyugodtabb időbe pedig bányászattal foglalkozunk, fúrjuk a földet és keressük a legnagyobb kincset, az emberi életet.” Az emberélet — sajnos — végül nagyon is olcsónak bizonyult, Lampérth ezt személyesen tapasztalhatta meg sok más kortársával együtt.

„Az irodalom többek közt igazmondás.” — írta 1924-ben, Lampérth halálának évében Schöpflin Aladár az aktuális kulturális helyzetre utalva. Ha az irodalom igazmondás, a festészet is az. Nemes Lampérth József minden képe határozott állítás az ő személyes valóságáról, ami ugyanakkor sok más ember, egy nép kollektív valósága is egyben. Nem szépít, nem bújik mítoszok mögé és nem is teremt újabb mítoszokat a hiányzó részek elfedésére: az ő festészete igazmondás, díszítőelemek nélkül. Kassák Lajossal együtt ő is elmondhatta, hogy hozzá „szakállasan, vakolatlanul érnek el a csodák”: azt fogja két kézre, és azzal alkot, amije van. Tussal, krétával, olajjal, daccal, kétségbeeséssel. Mindig rendkívüli kifejezőerővel és plasztikusan adja vissza a témát, ami éppen foglalkoztatja, ugyanakkor univerzális megoldásokat nemcsak saját életének nagy kérdéseire nem talál, hanem művészetével sem ajánl fel ilyeneket mintegy Ariadné-fonalként követőinek. Inkább tükröt tart, amelyben csupaszon látja magát a kor hőse, aki már tulajdonképpen antihős: a változó időkben magát, új helyét, új funkcióit kereső Ember.

A kiállítás adatlapja a Magyar Nemzeti Galéria honlapján itt található.