SZAFARI A MÉLY MÚLT KIHALT TÁJAIRA Thomas Halliday: Más-világok

2024-ben jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában Thomas Halliday Más-világok című kötete. A fiatal skót paleobiológus eredetileg 2022-ben kiadott műve angolszász területen nagy sikert aratott, jelenleg 13 nyelvre fordították le, és rövidesen érkezik képeskönyv változatban is. Mi is a könyv sikerének a titka? Úgy gondolom, hogy ez nemcsak – vagy elsősorban – abban rejlik, hogy közérthetően és korszerű, ökológiai szemléletmóddal kommunikálja a legfrissebb paleontológiai eredményeket, hanem hogy mindezt költői érzékenységgel teszi, megközelítése miatt pedig sok tekintetben meghaladja azokat az elterjedt – és sokszor igencsak félrevezető – narratívákat, amelyek a legtöbb hasonló, a földi élet történetével kronologikusan foglalkozó művet akarva-akaratlanul jellemzik.

Közhely, hogy az emberi elme nem alkalmas a Föld mintegy 4,5 milliárd éves történetét felölelő geológiai idő léptékének felfogására. Az írott emberi történelem előtti, úgynevezett mély múlt mélységének az érzékeltetésére számos közismert metafora van forgalomban: az egyik legismertebb szerint, ha a földtörténetet egy napként képzelnénk el, akkor az élet meglehetősen korán, hajnali 3-4 körül megjelenne, viszont a többsejtű élőlények robbanásszerű elterjedésére (az úgynevezett kambriumi robbanásra) már este kilencig kellene várni. A dinoszauruszok éjfél előtt csupán 20 perccel halnának ki, a Homo sapiens megjelenése pedig csak az utolsó másodpercekben következne be. Az, amit emberi történelemként ismerünk, ennek az utolsó másodpercnek a töredéke lenne csak. Az ilyesfajta metaforák, ha arra nem is alkalmasak, hogy általuk valóban megérthessük ezeket az időléptékeket, de legalább szemléltetni képesek magát a felfoghatatlanságot. Halliday szemléletes példával érzékelteti a geológiai idő kontraintuitivitását: a késő jurában, nagyjából 150 millió évvel élt hosszúnyakú dinoszauruszt, a Diplocodust több idő választja el a mindenki által jól ismert Tyrannosaurustól, mint ez utóbbit tőlünk, emberektől. De maguknak a hegységeknek a története, amelyek a dinoszauruszok 225 millió évvel ezelőtti megjelenésekor a kontinenseket szabdalták, már akkor is a távoli múltba nyúlt vissza, ezek kőzettömegét „a karbon időszaki tengerek rég kihalt élőlényeinek már most is jóval több mint 100 millió éves maradványai” alkották. Összehasonlításképpen: a dinoszauruszok mellett sok más csoportot elpusztító tömeges kihalási esemény 66 millió évvel ezelőtt zajlott. Ezek a példák is rávilágítanak arra, hogy milyen kognitív hibákkal és torzításokkal kell számolnunk a földi élet történetének tárgyalásakor.

A szerző egy elsőre szokatlan megoldást alkalmaz a földtörténet kronologikus tárgyalására: a konvencionális narratívától eltérően nem a történet elején, az első, már élőnek nevezhető, önmásoló molekulákkal indít és halad az egyre komplexebb formákon keresztül az ember felé, hanem éppen fordítva. A kötet első fejezete a pleisztocén kor végére, 20 000 évvel ezelőttre kalauzol: ekkorra az emberek már meghódították az összes kontinenst (az Antarktiszt kivéve), és jelentős – bár természetesen a maihoz nem mérhető – hatást gyakoroltak az ökoszisztémákra, többek között hozzájárultak a megafauna, vagyis a nagytestű élőlények többségének kihalásához. A kötet 15 további – Beth Zaiken gyönyörű rajzaival illusztrált – fejezeten keresztül halad 550 millió évvel ezelőttig, az úgynevezett Ediakara-faunáig, az első, fosszilis rekordból ismert többsejtű élőlényközösségig. Minden egyes fejezet az adott földtörténeti kor vagy időszak egy bizonyos szempontból tipikusnak mondható, ugyanakkor konkrét helyszínét mutatja be; az azt benépesítő élőlények mindennapi interakcióinak, ökológiai viszonyainak bemutatásával élő képest fest ezekről az élőhelyekről. A térbeli és időbeli utazás révén a szöveg szoros kapcsolatot teremt a konkrét helyszíneken zajló lokális történések és a Föld egészének globális története között; az egyes pillanatképszerű epizódok mintegy mikrokozmoszként zárják magukba a nagyobb léptékű földtörténeti, evolúciós folyamatokat.

Mi a jelentősége ennek a narratívának? A néhai paleontológus és népszerű tudományos író, Stephen Jay Gould felhívja a figyelmet a képzeletünket uraló kanonikus képek és narratívák veszélyeire: azok a szokásos történetek és vizuális ábrázolások, amelyekkel konvencionálisan elmeséljük és ábrázoljuk a mély múltat, nagyon könnyen tévútra visznek minket. Az előbbi példa is rávilágít arra, hogy ha például a dinoszauruszokra, mint egységes csoportra gondolunk, ezzel elmossuk a köztük lévő hatalmas időbeli és térbeli különbségeket, az ökológiai viszonyok sokféleségét, valamint a „kihalások és újraformálódások” azon sorozatát, amire a könyv alcíme is utal. Egy olyan, nem csak hogy fiktív, de idealizált, sosemvolt táj jelenik meg, amit sokkal inkább történeti-társadalmi hatások által kialakított elbeszélési és ábrázolási hagyományok hoznak létre, mintsem az egykori organizmusokra és ökológiára vonatkozó korszerű tudásunk.

Persze bizonyos fokú absztrakció és leegyszerűsítés bármilyen narratíva elkerülhetetlen velejárója, de Halliday sikeresen meghaladja azokat az elterjedt sablonokat, amelyek egyfajta lineáris fejlődésként ábrázolják az élet történetét, vagy amelyek a különféle időszakok élőlényeit egy egységes, homogén tájképbe illesztik. A fejezetek minden egyes kort és időszakot, helyszínt és életközösséget saját egyediségükben mutatnak be, érzékeltetve, hogy ezek az ökoszisztémák sok tekintetben mennyire különböztek a ma ismert világtól. Ahogy Halliday megfogalmazza a kötet célkitűzését: „Minden fejezetben ellátogatunk a földtörténeti múlt egy-egy helyszínére a fosszilizálódott ősmaradványok alapján, hogy megfigyeljük az ott élt növényeket és állatokat, elmerüljünk az egykori táj szépségében, és megismerjük azt, amit ezekből a kihalt ökoszisztémákból megtudhatunk a saját mai világunk állapotával kapcsolatban.”

Az egykori tájak bemutatása túllép azon a gyakori gerincesközpontú perspektíván, ami az emberi szempontból leglátványosabb fajokra redukálja az egykori ökoszisztémákat. A konzervációbiológiában karizmatikus megafaunaként hivatkoznak azokra a nagytestű állatokra, amelyek jelentős közfigyelmet kapnak és gyakran a természetvédelem szimbólumaivá is válnak, mint például az óriáspandák vagy jegesmedvék. Természetesen a paleontológiának is megvan a maga karizmatikus megafaunája a dinoszauruszok képében, amelyek – Gould híres mondását idézve – „nagyok, vadak és kihaltak”. Ugyanakkor épp ezért a dinoszauruszok populáris képe sokkal inkább kulturális konstrukció, mint a kurrens tudomány eredménye. Természetesen a karizmatikus megafaunának is megvan a maga haszna, hiszen megragadja az emberek figyelmét és elősegíti az érzelmi bevonódást, ugyanakkor könnyen elhomályosítja a kisebb, kevésbé látványos, de ökológiai szempontból sokszor jelentősebb fajok szerepét. Halliday helyszín- és élőlényválasztásai a kisebb, kevésbé ismert fajokra is fókuszálva komplexebb képet nyújtanak a földtörténet ökoszisztémáinak sokféleségéről, és arról, hogy milyen sokszínű volt az élet a nagy, ikonikus csoportok „árnyékában”.

Ezzel összhangban a kötet nagy hangsúlyt fektet a növényekre is. A sztenderd földtörténeti narratívákban a növények leginkább csak semleges háttérként jelennek meg, ami a gyakran „növényvakságnak” nevezett jelenségre is utal. A Más-világok rávilágít arra, hogy a növények nem csupán az állati élet energetikai alapját adó elsődleges termelők, nem pusztán passzív nyersanyagai a földi élet történetének, hanem aktív formálói is, amelyek alapvetően meghatározzák az élet feltételeit és dinamikáját.

A Más-világok szorosan kapcsolódik az angolszász nature writing gazdag hagyományához, melyben a természet megfigyelését, az egyén és közösség természeti környezettel való kapcsolatát esztétikai érzékenységgel tárgyalja a szerző, túllépve a puszta tudományos tények, illetve az egyes felfedezések történeti érdekességeinek ismertetésén. Halliday prózája ebbe a hagyományba kapcsolódóan költőien mutatja be az apró részleteket, és sokszor reflektál ezekből az – fosszilis és paleoökológiai adatok alapján plauzibilis, de a leírt formában természetesen fiktív – életképekből és jelenetekből a mulandóságra, az élet folyamatosan változó és ciklikus természetére. Erre erősítenek rá a műben nagy számban megtalálható szépirodalmi idézetek és utalások is.

Az olvasás során könnyen asszociálhatunk A Szaturnusz gyűrűire, W. G. Sebald a pusztulás és mulandóság témáit ciklikusan körbejáró, meditatív irodalmi esszéjére. Halliday múltra vonatkozó reflexióinak is egyik fő visszatérő motívuma az ideiglenesség és változékonyság, és ennek térbeliséghez való viszonya. Semmi sem állandó, és a geológiai idő perspektívájából az egyes fajok csak pillanatnyi szereplők, amelyek sokszor mindenféle nyom nélkül tűnnek el az idő örvényeiben. Ahogy fogalmaz: „A fajok időben és térben történő összegyűjtése a stabilitás illúzióját keltheti, de ezek a közösségek csak addig maradhatnak fenn, amíg a kialakulásukat elősegítő körülmények fennállnak.”

A paleontológia esztétikai dimenziója nem példa nélküli. Derek Turner amerikai biológiafilozófus szerint a paleontológia sok tudományos gyakorlata a fosszíliákkal és az azokat tartalmazó tájjal való esztétikai bevonódásként is értelmezhető. Turner – történeti kognitivizmusnak keresztelt elképzelése – szerint a mély múlt megismerése és megértése fokozza az esztétikai átélés mélységét is; vagyis minél többet tudunk a mély múltat benépesítő organizmusokról és történésekről, annál inkább tudunk gyönyörködni bennük. Úgy gondolom, hogy Halliday könyve remekül alátámasztja a kognitív és az esztétikai aspektus egymást erősítő jellegét a paleontológiában. A kötetet meghatározó esztétikai elvek segítenek elszakadni azoktól a téves prekoncepcióktól és kognitív torzításoktól, amelyek egy szárazabb, „tudományosabb” leírás esetén könnyen fennállnak. Tehát az esztétikai aspektus végső soron pontosabb és teljesebb megértést eredményez, ami aztán visszafele pedig lehetővé teszi, hogy még inkább rácsodálkozhassunk az egykor élt élőlényekre és ökoszisztémákra. A fosszíliákat nemcsak olyan nyomokként láthatjuk, amelyek segítségével a mély múltra vonatkozó hipotéziseket állíthatunk fel, hanem geológiai időbe ágyazott tájak szerves részeként is értékelhetjük.

A magyar fordítás, Dulai Alfréd munkája jól átadja Halliday gördülékeny költői prózáját, azonban egy apróbb kritikával is kell élnem. A fordítás időnként keveri egymással a geológiai időskála egyes egységeit, ami egy geológiai ismeretekkel nem rendelkező olvasónak valószínűleg nem zavaró, mivel valószínűleg fel sem tűnik, ennek ellenére nem pusztán szőrszálhasogatásról van szó; a geológiai időskála hierarchikus felosztást követ, és a hétköznapi nyelvben szinonímaként használatos fogalmak (például az időszak és a korszak), ennek a hierarchikus rendszernek eltérő szintjeit jelölik. A 18. oldalon például helytelenül „kréta korszak” szerepel, miközben a kötet 7. oldalán szereplő időskálán is látható, hogy a jurával egy kategóriába tartozó időszakról van szó (az angol eredetiben természetesen nincs hiba), de a 207. oldalon is a „kora triász kori” megfogalmazás olvasható.

Halliday könyvénel fontos aktualitása, hogy megmutatja, milyen jelentős rálátással szolgálhatnak a paleotudományok adatai a jelenlegi ökológiai válság kezeléséhez. Ahogyan erre az időről-időre bekövetkező tömeges kihalási események rávilágítanak, a jelenleginél sokkalta nagyobb kataklizmákból is – geológiai értelemben – relatíve rövid idő alatt regenerálódik az élet. Az más kérdés, hogy ennek a lehetséges jövőnek esetleg már nemcsak geológiai, hanem emberi értelemben is rövid idő múlva mi nem leszünk részei. Magunkkal együtt ugyanis egész ökoszisztémákat tüntetünk el végérvényesen az élet szőtteséből, mint például a zátonyalkotó korallok: „hosszú távon nézve a kontinensnyi méretű korallzátony egyike lehet azoknak az ökoszisztémáknak, amelyek soha nem térnek vissza.” A Más-világok a kortárs népszerű tudományos írás egyik kiemelkedő műve, ami mindenkinek ajánlható, aki érdeklődik a földi életnek nemcsak a múltja, de jövője iránt is.