NEM GYENGE KOMMERSZ Ken Ludwig: Primadonnák / Miskolci Nemzeti Színház

Hadd kezdjem egy különös rejtéllyel. Káprázatos hölgyek, vagy amit akartok címmel 2001. november 9-én világpremierként hirdetve mutatott be a kaposvári Csiky Gergely Színház egy Ken Ludwig-darabot. A szerepnevek szerint ez a Leading Ladies, amelynek houstoni Alley Theatre-beli ősbemutatója (a Cleveland Playhouse-szal koprodukcióban, hogy egy teljesen fölösleges, a történeti hűség kedvéért mégis fontos adattal akasszam meg az olvasást, de hátha szüksége lesz valakinek egyszer erre, mondjuk a Legyen ön is milliomos! utolsó kérdésénél) a szerző honlapja szerint 2004. október 15-én volt. Mi több, az amerikai premiert öt hónappal megelőzően a József Attila Színház is műsorára tűzte, új, Hamvai Kornél-fordításban, az azóta véglegesedett címmel, immár Primadonnákként. Először, mint képesített színháztörténész, oknyomozásba akartam fogni, hogy megfejtsem a nyugtalanító időhurok titkát, de aztán elvetettem, mert Ken Ludwig életműve nem mérhető össze a fóliókba rendezett darabokkal.

Az életmű adaptációkon túli része ugyanis fineszesen arra épül, hogy a mester vagy vesz egy már kipróbált darabot, egy-két apróságot megváltoztat benne, és kicsit még tupíroz a komédián, vagy előkap néhány örökzöld slágert, és köréjük építi a komédiát, aztán hadd szóljon. (A kassza meg csengjen.)

Opus magnumjaihoz ez a recept jórészt Shakespeare-től érkezik, a Primadonnák esetében gyaníthatóan Brandon Thomas és Billy Wilder közvetítésével. Ezt nem is titkolja, sőt eleve játszik vele a zeneszerzés szak után a Harvardon és Cambrigde-ben jogot végzett szerzőnk, aki országhatárainkon belül a cikk tárgyát képezőn túl a Botrány az operában/Hőstenor (kinek melyik tetszik) című művével honos.

No, de félre tréfa, szatíra, irónia, jöjjön inkább az egyéb értelem, hiszen mégiscsak egy jól megcsinált bohózatról van szó, amelynek nagyjából tucatnyi bemutatója volt kis hazánkban, a Revizoron mégis csak most debütál! (Mi több: Ken Ludwigra is csak egyetlen találatot adott ki a kereső, ezt.) Úgyhogy rövidre fogva vázolom a sztorit, amelynek fő inspirációja a Van, aki forrón szereti, ősforrása pedig a Vízkereszt.

Leo Clark (Börcsök Olivér) és Jack Gable (Tegyi Kornél) ifjú és tehetséges angol színészek, akik az ’50-es évek végén Shakespeare-jelenetekkel hakniznak a világ pennsylvaniai végén. Elképzelhető, milyen sikerrel. A vonaton utaznak, amikor egy újságban olvasnak egy hirdetést, amelyben egy idős asszony nővére gyermekeit, az Angliában élő Maxet és Steve-et keresi, hogy rájuk írassa tetemes vagyonát. Leo és Jack meglátják ebben a potenciált, különösen akkor, amikor egy útitársuktól a néni halálhíréről értesülnek. Lelkesedésük akkor sem lankad, amikor kiderül, a becenevek Maxine-t és Stephanie-t takarják: van női jelmez is a bőröndben. Álruhában folytatják tehát az utat, hogy örökösnek adják ki magukat, begyűjtsék a pénzt, és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. (Ludwigra jellemző, hogy savazza a színészeket, darabjaiban azok, akik ezt a hivatást gyakorolják, nem mentesek az önteltségtől és a nagyképűségtől. A referenciát valószínűleg gyerekkorában gyűjtötte a Broadwayn, ahol az édesanyja kóristalány volt.)

Börcsök Olivér, Tegyi Kornél

Amikor megérkeznek, legnagyobb meglepetésükre a néni még él (Molnár Anna), továbbá a női ruhás fiúk beleszeretnek egy-egy lányba. Leo a néni unokahúgába, Megbe (Baranyai Emma), aki jegyben jár a helyi tiszteletessel, színésznői ambíciókat táplál, kedvenc Shakespeare-színésze pedig ki más lenne, mint Leo Clark. Jack pedig a legjobb barátnőbe, a szintén eljegyzett állapotú Audreyba (Edvi Henrietta), aki – minő meglepetés! – a vonaton volt az útitárs.

Hogy ruhától függetlenül több alkalma legyen a lánnyal lenni, Leo meggyőzi Meget, hogy rendezzenek egy előadást Florence néni birtokán – a Vízkeresztet, mi mást –, eközben a vőlegény, a mormon tiszteletes Duncan (Kokics Péter) egyre gyanakvóbb lesz a címszereplő primadonnákkal szemben.

A produkció napján egy táviratban az igazi Maxine és Stephanie értesíti a rokonságot, hogy aznap estére várhatók. A távirat Duncan kezébe kerül, aki ezzel végre tálcán (postán) kap a megoldást arra, hogy megszabaduljon a szélhámosoktól. Meg és Audrey viszont kihallgatja Leo és Jack beszélgetését – e pillanatban mindenki női ruhában van –, akik ezáltal lelepleződnek. A leánykérés így sem marad el, az igazi Max és Steve viszont nem érkeznek meg, ugyanis kiderül, hogy a táviratot hírhedt szélhámosok adták fel. A happy endhez túl kell élni mindenkinek Florence néni álszívrohamát, a Doktornak (Salat Lehel) még egy csókot is a nénitől, illetve a Vízkereszt előadását. Aztán pedig jöhet a taps. Jön is, teljesen megérdemelten.

Én a miskolci estét megelőzően két alkalommal láttam a Primadonnákat, nem mondom meg, hol, de egyik ízléstelenebb volt, mint a másik. És a Google képkeresője alapján úgy tűnik, ha ezt a két előadást láttam, valójában szinte mindegyiket láttam. Azért csak szinte, mert a miskolci produkció kilóg a sorból.

A férfiak női ruhába, majd vissza történő gyorsöltözése, továbbá a félreértéseken alapuló helyzetkomikum adja a darab dramaturgiai sarokpontjait. A rendezők, a színészek és a tervezők általában ott szoktak elcsúszni, hogy a „sok is kevés” elvét követve borzalmas, provinciális toalettekkel, röhejes sminkekkel és a legrosszabb ripacsériával olcsón mulattatnak. Legtöbb szaktársától eltérően Sinkovits Judit eleganciában és hordhatóságban felültervezte Leo és Jack ruhatárát és parókáit, és azokat eltolta a mormon vidék öltözködési konzervativizmusa felé. Ez nem rí ki Bozóki Mara tágas, a tehetősséget leginkább a falon lógó festményekkel, mint bútorokkal zsúfolt térrel jelző díszletének világából, ráadásul elejét is veszi minden közönségességnek.

Kokics Péter, Baranyai Emma. A fotók forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Börcsök Olivér Leója és Tegyi Kornél Jackje borzalmas színészek, nem véletlen, hogy Angliában nem a West End, Amerikában pedig nem a Broadway deszkáit koptatják, hanem színházilag nem jegyzett helyeken lépnek fel. Csodálatosan tehetségtelenek, ebben azonosak. Minden másban azonban kiegészítik egymást. Előbbi a nőkkel szemben visszafogottabb, egyebek terén viszont vakmerő, simlis, sőt gátlástalan, utóbbi viszont annak ellenére, hogy a flörtölés csípőből és egyéb testrészekből is megy neki, más hétköznapi ügyekben óvatoskodik és kivárásra játszik. A szoknyaszerepekben is megjelenik az ellentétpár: Leo/Max öntörvényű és öntudatos, Jack/Steve feszengő és hosszú ideig tűrő (majd robbanó).

Színesek, nagy amplitúdójúak az alakítások, mégis azt merem mondani rájuk, a játékhagyományhoz képest rezerváltak. De milyen jól csinálják! Kicsit csicseregnek, kicsit affektálnak, de nem tolják túl a nőciskedést; és nem is maradnak meg annál a derb férfiasságnál, ahogyan Latabár Kálmán adja Dulcineát az Egy szoknya, egy nadrágban.

Ettől azonban a humor nem vész el. Az például sokkal rémületesebb a szegény Duncannek (Kokics Péter), a nézőnek meg sokkal viccesebb helyzet, hogy a menyasszony, Meg (Baranyai Emma) és az épp Maxnak öltözött Jack bejelentik, hogy összeházasodnak, ha utóbbin egy alig dekoltált, hosszú ujjú, bokáig érő fekete ruha van, nem pedig valami bazári módon csillogó, szembántó színű vagy mintájú hacuka. Mert a szett hihető, szépen belesimul abba a miliőbe, ahol a nők helye otthon van, és kortól függetlenül kiskosztümöt meg kifinomult szabású, derekat és egyéb idomokat decensen hangsúlyozó ruhákat hordanak a mosogatáshoz is.

A Baranyai Emma játszotta Megre is ez a jövő várna, de a színésznő nem szimpla naivát, hanem vágyaira lassanként ráébredő, sorsát és érvényesülését a maga kezébe vevő, ábrándjait valósággá váltó, az érzelemmentes kapcsolatból kilépő, egyre magabiztosabb fiatal nőt játszik, aki Duncan mellett alárendelt volt, Leo mellett viszont egyenrangú partner a kapcsolatban. (Már ameddig a szerző korábban említett színészminősítése engedi, ugye.)

Görkorcsolyában és körömcipőben, csajrózsaszín haspólóban és estélyiben is hiteles Edvi Henrietta Audrey-ként. Kérdéseiben, rácsodálkozásaiban, véleményeiben szintén nem naivát, illetve ne óvatoskodjunk: nem buta szőkét játszik, hanem természetes bájjal mutat meg egy olyan lányt, aki józan, egyenes, nem játszmázik, és ugyan lehet, hogy keveset látott a világból, de megvan neki a magához való esze.

Az Audrey-vőlegény Butch kétségbeesetten próbál olyan férfias férfi lenni, amilyennek az apja szeretné, de bármennyire is igyekszik szegény – márpedig igyekszik! –, ez a szerencsétlen fiú teljességgel középszerű. Tóth Dominik a karakter érdektelen lúzerségében mégis felmutat valami nagyon szerethetőt. Salat Lehel apának, orvosnak példásan alkalmatlan Dokit játszik, aki a kétségbevonhatatlan bizonyítékok ellenére minden helyzetben makacsul kitart a saját álláspontja mellett.

Kokics Péter sótlan Duncanjénél már az első pillanatban érezhető, hogy ez a lelkész az álszentség mintapéldánya. Nem egy Tartuffe, annál jóval kevésbé izgatja a testiség, de igazi despota és hozományvadász, aki szerint sem eljegyzési gyűrű, sem esküvői ruha nem jár a menyasszonyának, az örökséggel viszont nagyon is számol. Florence néni sem játszik mindig nyílt kártyákkal – lásd betegsége vagy halála –, de ezt csak azért teszi, hogy ne vágják át. Molnár Anna habókosságból, harciasságból, morcosságból, szeretetteli gondoskodásból és fékezhetetlen hormonokból tökéletes arányban keverte ki a karaktert.

Az, hogy a típusok életre keltek – mert Ken Ludwignál nincs ennyi a figurákban –, a helyzeteknek pedig tétje lett, a színészeknek és a rendezőnek, a valamikori kaposvári káprázatos hölgyek egyikének, Keszég Lászlónak köszönhető. Bebizonyították, hogy panelekből építkező gyengécske vérkommersszel is lehet minőségi módon szórakoztatni. Tényleg nem kell hozzá sok: elég a jó ízlés és a szakértelem.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található.