„MUTATHATJUK ÉLŐBEN, AHOGY LELŐNEK VALAKIT?” Tim Fehlbaum: Szeptember 5

4 months 7
ARTICLE AD BOX

A Szeptember 5 kifejezetten aktuális, de kissé felszínes feldolgozása az 1972-es müncheni mészárlásnak, amely során palesztin terroristák túszul ejtették, majd végül kivégezték az izraeli olimpiai csapat legtöbb tagját. A Fekete Szeptember nevű szervezet 232 palesztin fogoly szabadon bocsátását követelte az izraeli börtönökből, amit az izraeliek megtagadtak, a németek pedig – akik a ’36-os, hitleri olimpia után egy békés-liberális Németország képét akarták sugározni, és ezért fegyveres őröket sem állítottak az olimpiai faluba, a hadsereg belföldi beavatkozását pedig a II. világháború utáni törvények tiltották – minden szinten elszúrták a mentőakciót.

A jól ismert történet moziban is alaposan feldolgozott – Kevin Macdonald Oscar-díjas dokumentumfilmet forgatott a tragédiáról (Egy nap szeptemberben), Steven Spielberg hollywoodi megaprodukciót az utóéletéről és az izraeli-palesztin erőszakspirálról (München) –, de a svájci Tim Fehlbaum most egy új, izgalmas és érvényes nézőpontot talált hozzá. A túszejtést ugyanis élőben közvetítette az amerikai ABC csatorna, akik ezzel médiatörténelmet írtak: a müncheni lett az első terrorista akció, amit valós időben sugárzott a tévé. Ráadásul nem is a hírcsapat, hanem a sportrészleg, amelynek se tapasztalata, se politikai tudása nem volt e téren, de ha már ott voltak, lecsaptak a sztorira, és a stúdióból kitolt kamerával és az olimpiai faluban ragadt riporterükkel közvetítették az eseményeket, amit világszerte kb. 900 millióan néztek – többen, mint a Holdra szállást.

A Szeptember 5 teljesen apolitikus, és egyáltalán nem a Hamász 2023-as terrortámadása teszi aktuálissá a több mint 50 éves történetet, hanem az, hogy Fehlbaum sajtóetikai kérdéseket feszegető kamarathrillert rendezett belőle. A politikában és pláne a közel-keleti viszonyokban járatlan, a terrorizmussal is először találkozó stáb olyan kérdésekkel szembesül, amelyek azóta is égetőek. Mit mutathatunk meg a terrorból a tévében? Mikor nevezhetjük az elkövetőt terroristának? Hová fordítsuk a kamerát, ha élőben lelőnek valakit? És kinek a sztoriját közvetítjük egyáltalán: a túszokét, vagy a terroristákét, akik épp azért választották az olimpiát, hogy az egész világ figyelme rájuk szegeződjön?

Az újságírófilmek ősmeséje, hogyan alkuszik meg a riporter egy jó sztoriért, de a Szeptember 5 finoman módosít ezen, és inkább arról szól, hogy a legjobb szándékkal is kompromittálhatja magát az ember erkölcsileg, miközben szakmailag profi munkát végez a kiélezett hírversenyben. Ahogy az erre kiképzetlen bajor rendőrök a túszmentésben, úgy az ABC sportrészlege is sok alaphibát elkövetett: adásukat a terroristák is nézték az izraeli csapat szobájában, amivel akadályozták a hatósági akciókat, a feltehetően még sokkos állapotban lévő, a támadásból megszökött izraeli edzőt pedig stúdióról stúdióra rángatták riportot adni, hogy mindenki minél előbb meginterjúvolhassa.

tim fehlbaum szeptember 5 revizoronline

Jelenetek a filmből

Fehlbaum azt a vékony határvonalat keresgéli, ahol a közszolgálati érdek, az emberek tudósítása egy rendkívüli eseményről szórakoztatóipari termékké válik, amit előbb abszurd módon összevágnak az abszurd módon továbbra is folyó olimpia sportközvetítéseivel, majd az áldozatok iránti empátiát és valamiféle alapvető emberi tisztességet feláldoznak a hírverseny és a nézettség oltárán. Ám ezen az érdekes és máig aktuális terepen Fehlbaum nem ás le a morális dilemmák mélyére: épp csak felteszi az alapkérdéseket, és már robog is tovább. Ez kétségtelenül hiteles az adott környezetben, hiszen a mélyvízbe dobott sporttévéseknek sem volt idejük ilyesmiken tépelődni, de a rendező ezzel a döntéssel azt a lehetőséget is elszalasztja, hogy izgalmas thrillerét intellektuálisan is stimuláló filmmé formálja.

Hasonló vágású, naturalista dokudrámákat közvetlenül egy tragédia után szoktak forgatni, amikor még nem telt el elég idő, vagy nincs kellően tiszta rálátás a történtekre, és az események rekreációja is lehet mondjuk egy gyászfolyamat első lépése, mint a szeptember 11-ei gépeltérítésről szóló A United 93-as esetében. De 52 év után már többet is lehetne mondani a televíziózás erkölcsi kompromisszumairól annál, minthogy a kezdő hírszerkesztőt elragadja a tévéközvetítés és a nézettségi verseny izgalma, és a két helyett csupán egy forrásból megerősített hírt is bemondatná élő adásban.

tim fehlbaum szeptember 5 revizoronline

A képek forrása: MAFAB

Mert amúgy a Szeptember 5 tényleg egy kompakt film, ami feszesre vágott jelenetekbe sűríti a sorsfordító nap minden kapkodását és idegességét. Fehlbaum úgy forgatja a filmet, mint egy korabeli tévéközvetítést, a félhomályosra világított stúdió, a koptatott színek, az imbolygó kézi kamera mind-mind hozzátesz a hangulathoz, és a 70-es évek politikai újságíró-thrillereinek nyers, izzadós világát is megidézi (ld. Az elnök emberei).

A teljes autentikusságra törekvő rendező az összes még működőképes, korabeli stúdióeszközt felvásárolta a filmjéhez, hogy a színészek ténylegesen használni tudják a betárcsázós telefonokat, a régi tévéképernyőket és feliratkészítő masinákat, ez pedig a színészi játékot is elmélyítette. Ráadásul a thrillernek a kor technikai adottságai is szerves részét képezik: várni kell arra, hogy előhívják a 16 mm-es filmeket, néha arra is, hogy visszajöjjön a kép vagy a hang, és töredékes információmorzsákból kell összerakni, hogy mi is történik tulajdonképpen, ami nemcsak erős feszültséget teremt, de az először látott kép erejét is újra átélhetővé teszi egy olyan korban, amikor minden nézhető és kattintható egy pillanat alatt.

Az idei Oscaron a legjobb forgatókönyv díjáért versenyző Szeptember 5 így végül kicsit olyan lesz, mint a hősei: Fehlbaum talált egy jó sztorit, amit a tőle telhető legnagyobb profizmussal elmesélt, csak épp azon gondolkodott keveset, hogy ez az egész valójában mit jelent.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Tovább a teljes bejegyzéshez