MIT KELL TENNÜNK, HOGY EMBEREK MARADJUNK? Han Kang: Nemes teremtmények

Dél-Korea történelméről az átlag magyar olvasó viszonylag keveset tud, és a szörnyűséges kvangdzsui lázadásról / mészárlásról sem sokan hallottak. Han Kang magyarul másodjára megjelent regénye (az első kötetéről itt írtunk), a Nemes teremtmények ezt az eseménysorozatot dolgozza fel. A Koreai Köztársaság 1948-as megalakulása óta számos katonai vezető váltotta egymást, de diktatúrájuk hasonló volt. Az 1979 októberében meggyilkolt Pak Csong Hi elnök helyébe Cson Duhvan tábornok – későbbi elnök, a „mészáros” – lép, aki az önkényuralmat még tovább fokozta: bezáratta az egyetemeket, betiltatta a politikai megmozdulásokat és katonai megszállás alá vonta a fontosabb városokat. 1980. május 18-án Kvangdzsuban a diákok tüntetésbe kezdtek az egyetem újranyitásáért, amit a katonaság erőszakkal oszlatott szét: a diákok és a hozzájuk csatlakozó helyiek közül sokat agyonlőttek. A hivatalosan elismert két-háromszáz halottnál jóval többen tűntek el, akiket a katonák valószínűleg névtelen tömegsírokba temettek. A sajtó úgy tudósított, mintha a kommunista Észak-Korea által irányított tömegmegmozdulásról lett volna szó. A hatalom cenzúrázott mindent, ami emléket állíthatott volna a kvangdzsui mészárlásnak, sokáig beszélni sem lehetett róla, így a traumák sok családban a mai napig feldolgozatlanok maradtak.

Kang szövegből állít emlékművet a halottaknak és a meghurcolt, tönkretett élőknek egyaránt. A regény hét fejezetének mindegyike más-más szemszögből tárja fel azokat a gyilkosságokat, kegyetlenségeket, megtorlásokat és az elviselt szörnyűségeket, amelyeket a túlélők azóta is magukban hordoznak.

A költői címet viselő fejezetek közül az elsőben, a Madárfiókában a narrátor egy középiskolás fiú, Tongho. Kétségbeesetten és lelkiismeretfurdalással keresi a barátját, Csongét, akit a sortűznél magára hagyott, és aki valószínűleg már nem él. A kavarodásban gyerekek és felnőttek együtt hordják az áldozatokat a központi tornacsarnokba, ahová családtagok jönnek megkeresni elveszettjeiket és megadni nekik a végtisztességet. Tongho kérdése a diktatúra lényegére tapint: „Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket saját országuk katonái öltek meg? A tornacsarnokban sorba rakott tetemek közt „sírva tallóz, aki él”, és szembesül az erőszakos halál nemtelen, esetleges módjaival. Kang szenvtelen, realisztikus érzékletessége, mellyel a testek furcsa pózait és állapotait írja le, erős ellenpontja az intenzív költői prózarészeknek.

A következő fejezetben, a Fekete lélegzetben, Kang szokatlan másik nézőpontból – a meggyilkolt Csonge lelkének szemszögéből – beszéli el a temetetlen holtak történetét: testét a többiekével együtt hogyan dobták teherautóra és vitték elégetni egy nagy tömegsírba. A testétől megszabadult lélek mégis plasztikus érzékletességgel írja le élete szép emlékeit, mellyel párhuzamosan a testek oszlásának fokozatait is hasonló lebegő költői képek érzékeltetik.

A harmadik és a negyedik fejezet (Hét pofon, Hópelyhek) összefüggő egységet képez a regényen belül. Előre lépve az időben, a túlélők megaláztatásait és a mindennapi diktatúra – azon belül is a cenzúra – természetét mutatja be megint más perspektívából, ezúttal külső, ún. homodiegetikus narrátorral. Kim Unszok szerkesztőnőt – aki a mészárlást közvetlen közelről élte át a halottak őrzőjeként – szégyenítik meg hét pofonnal, hogy elárulja egy dráma fordítóját. Az ő alakján keresztül teszi fel Kang a kérdést: „Mit kell tennünk, hogy emberek maradjunk? Hogyan lehet elviselni a hétköznapi megaláztatásokat ahhoz, hogy tovább tudjunk élni anélkül, hogy szembe köpjük önmagunkat?
A regény egyik csúcspontja – dráma, próza és líra megrendítő elegye – a Hópelyhek, amiben a szerkesztőnő megnézi a cenzúrázott dráma előadását, aminek minden sorát jól ismeri, mivel ő készítette a kéziratból a korrektúrát. A megrázó jelenetben a vastagon cenzúrázott színdarabot úgy adják elő a színészek, hogy a kihúzott részeket is elmondják: hangtalanul. „Nem temethettelek el, miután meghaltál, Így az életem lett temetéssé.”

A Vas és vér az elítéltek sorsáról, a börtönben elszenvedett válogatott kegyetlenségeket idézi meg. A fő kérdésfeltevések itt: „Igaz, hogy az ember alapvetően kegyetlen jószág?” Kinek nehezebb: a halottnak vagy a túlélőnek? Az ő megnyomorított életük az amnesztia után sem tud egyenesbe kerülni.

Az Éjszaka pupillája című fejezetben Kang megint újabb szereplő – egy tudatos gyári munkáslányból lett ellenálló, börtönviselt túlélő, majd környezetvédő – szemszögéből láttatja a későbbi időszakot. Húsz évet ugrunk az időben, ám kiderül, még ennyi is kevés a felejtéshez és a megbocsátáshoz. „Nem lesz megbocsátás”. Az utolsó fejezetben (Nyíló virágok felé) a halott Tongho anyjának perspektívájából élhetjük át a legnagyobb veszteséget.

A sok narrátori pozícióváltás miatt az olvasó nem mindig érzékeli pontosan, ki a beszélő: az egyes szám első és második személy szubjektivitása és az egyes szám harmadik személyű narráció tárgyilagosságának váltakozása nem könnyíti meg a megértést. Persze nem csupán ezért nem könnyű olvasmány a Nemes teremtmények; ez a kemény, felkavaró mű erős lelkületű, edzett olvasónak való.

Az összefoglaló, kiegészítő és lezáró autofikciós epilógusból (Hó borította lámpa) kiderül Kang személyes kötődése a témához: 9 éves koráig élt itt a családjával Kvangdzsuban, mielőtt Szujuriba, Szöul külvárosába költöztek volna. Tongho, a mészárlás egyik áldozata, a mű központi alakja. aki az egyes fejezeteket összefűzi, és minden szereplővel valamilyen módon kapcsolatban állt, valós személy: az írónő szomszédjában lakó család egyik gyermeke volt, akit apja is tanított. Kang számára még gyerekként az elharapott félmondatokból, a hirtelen csöndekből, az eldugott és véletlenül megtalált titkos albumból állt össze az a homályos történet, amit felnőttkorában pontosan meg akar ismerni, érteni, tisztázni és elgyászolni. A magyar olvasóban önkéntelenül is felmerülhet a párhuzam a magyar 56-os események, és azok társadalmi és egyéni feldolgozásának vagy feldolgozatlanságának valóságával.

Az írónő tehát visszatér egykori városába emlékeit feleleveníteni és anyagot gyűjteni Tongho történetéhez, a megírandó műhöz. „A lelkiismeret a legfélelmetesebb dolog a világon”. Az ország azóta igyekezett méltó módon feldolgozni május 18-át: Május 18. temetőt létesítettek, ahol az elhunytakat újratemették, hogy megadják nekik az addig megtagadott végtisztességet, hogy az idelátogatók le tudják róni kegyeletüket, s városban a Csonnam Egyetemen egy Május 18. Kutatóintézetet is alapítottak. Kang Tongho egykori iskoláját is felkeresi, ahol annak tanár bátyja arra kéri… „úgy írja meg azt a könyvet, hogy senki ne tudja beszennyezni többé az öcsém emlékét.”
Kang a Tonghónak és vele minden érintettnek igazságot szolgáltató művel azt is sugallja, hogy próbáljunk meg „nemes teremtmények” maradni a nemtelenségben is.