MINDIG ÚTON 11. BIDF / Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Cserhalmi György mosolyog vissza ránk a 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál plakátjáról. „Benned is rejlik egy film” – mondja, miközben a lenyugvó nap melletti félhomályban dombok, sárguló és zöldellő területek tűnnek fel, melyeket egy-egy erősebb fényforrás világít be. A táj és a nemzet színésze is ismerős, ahogy országszerte már a BIDF-et sem kell igazán bemutatni: évek óta nem csak Budapesten, hanem valamennyi nagyvárosban vetítenek a világ minden tájáról érkező hétköznapi, de nem mindennapi filmeket – csakúgy, mint a lámpák a plakáton, a fesztivál láthatatlan történeteket tesz láthatóvá. A megszokott koncepcióhoz igazodnak a kategóriák is: hősök, családok, küzdelmek, vágyak és félelmek adják az idei tematikákat, melyek ugyan a legkülönbözőbb élethelyzetekről, ügyekről és jelenségekről szólnak, mindig valami egyetemeset, humánumhoz szorosan kapcsolódó eszmét kutatnak.

Nincs ez másképp 2025-ben sem: szomszédunkban továbbra is háború dúl, a „nemzetközi helyzet fokozódik”, a társadalmakat mélyülő törésvonalak szakítják szekértáborokra, ritkuló konszenzusok mellett élünk egyre inkább egymás mellett, mintsem együtt. Kapcsolataink, nagy gesztusok közepette kötött szövetségeink is elgyengülnek, így máshol és másban keressük a menedéket – vagy csak valami újra, változásra vágyunk, mely kiszakít minket a megszokott mókuskerékből.

Ezt teszi a Volt szerető, nincs szerető férje is, amikor titkos viszonyba kezd egy nála jóval fiatalabb nővel: egyre többször marad ki „munkaügyek” és „baráti találkozók” miatt, míg feleségének egyre gyanúsabbá válik szokatlan viselkedése. Európában valószínűleg a történet párterápiával, később békés vagy zajos válással végződne, ám a keleti kultúrkörben más, intézményesült lehetőségek is adódnak hűtlen társunk visszacsábítására. A „szerető-elválasztók” dolga, hogy a legnagyobb diszkréció mellett beférkőzzenek a kihűlt kapcsolat mindennapjaiba, hogy lépésről lépésre feltérképezzék a viszony mibenlétét, majd segítenek „visszaterelni” a csalfa férjet/feleséget „valódi” helyükre. Ugyan elsőre lehetetlen vállalkozásnak tűnhet olyan alanyokat találni, akik ennyire intim betekintést adnak párkapcsolati válságukba, Elizabeth Lo addig keresett és forgatott párhuzamosan eltérő korú és habitusú emberekkel, míg végül egy folyamat elejétől a végéig elevenedik meg a kamera előtt. Sőt, utólag még szükség volt a férj és a szerető beleegyezésére is (!), így született meg a sokszor már-már megjátszottnak tűnő, mégis a valóságot rögzítő történet, mely ugyanannyira szól kétségbeesett feleségről és kiábrándult férjről, mint az önbizalom- és szeretethiányos szeretőről. Nem csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi vezetett el az esküt felbontó viszonyig, hanem azt is, hogy miért lép valaki harmadik félként egy olyan megosztott viszonyba, melynek sikerében korántsem lehet biztos. Bármi lesz hőseink sorsa, a film vége újabb kérdéseket, erkölcsi dilemmákat nyit ki, melyek nem csak a felvetett tematikákra, hanem az etikus filmezés lehetőségeire, határaira is kiterjednek.

Viszonylag gyakran előfordul, hogy az emberek egy szunnyadó kapcsolatból más ölelő karjaiba menekülnek, ám az előző életüket totálisan maga mögött hagyó személyekből jóval kevesebb van – legalábbis ezt gondolnánk elsőre. Bár a két eshetőség mennyiségében igencsak távol áll egymástól, mégis megdöbbentő szembesülni azzal, hogy emberek potenciálisan ezres nagyságrendben tűnnek el nap mint nap. Japánban ez a szám kb. nyolcvanezerre tehető évente, túlnyomó többségüket – így vagy úgy – megtalálják, azonban egy jelentős kisebbség esetében „elpárolgásról”, japánul johatsu-ról beszélhetünk. Az okok szerteágazóak: van, hogy mérgező kapcsolatból, tartozás, vagy kizsákmányoló főnökök miatt döntenek úgy, hogy – sokszor az öngyilkosság helyett – lehetőleg minél messzebb kezdjék újra, nulláról. Ebben segítenek állam által is engedélyezett cégek, melyek nem csak a szökésre, hanem új papírok készítésére, ideiglenes szállás- és munkalehetőségek biztosítására szakosodnak (ezek között persze akadnak olyan tevékenységek is, amit törvények tiltanak). A Köddé váltak két szempontból vizsgálja az európai szem számára unikális jelenséget. Az eltűntek beszámolói mellett megjelennek az „otthon hagyottak”, akik elkeseredetten keresik szeretteiket, sokszor nem is a visszatérés reményében, hanem azért, hogy élnek-e még. Személyes sztorikon (anya, aki fiát keresi, egy pár, akik főnökük elől bujkálnak, vagy egy férfi, akit az alvilág tartott sakkban stb.) keresztül rajzolódik ki egy mentalitásában merőben eltérő társadalom képe, melyben a hiba és a szégyen fogalmai teljesen más kontextusban, más súllyal léteznek. Az állampolgárokon elhatalmasodó paranoia persze nem függetleníthető átfogó társadalmi folyamatoktól: a munkamániára trenírozó rendszerben az egyén homogenizálása válik elsődlegessé – ilyen körülmények között pedig nem meglepő, hogy sokan a társadalmi státusz elvesztése mellett is inkább az újrakezdést választják.

A legtöbb esetben a BIDF filmjeinek főszereplői átlagemberek, még ha történeteik, sorsuk korántsem az. A versenyprogramban azonban találunk olyan alkotásokat is, melyek egy-egy ismert személyt helyeznek a középpontba: ilyen a Lula, az elnök, melyben a hamis vádakkal bebörtönzött, harmadjára megválasztott brazil elnök válik a történet tárgyává, vagy a Navalnij című film folyatásaként felfogható Ellenméreg, ami a Bellingcathez tartozó Christo Grozev bolgár újságírót követi, ahogy csapatával nyílt forrásokat használva deríti fel a legsötétebb orosz érdekeltségű ügyeket. Míg az eddig említett filmek intim interperszonális viszonyokat rögzítenek, addig James Jones már a forgatás tényével kockázatot vállal azért, hogy tömegek számára hozza kézzel fogható közelségbe a keleti nagyhatalom elemi erkölcsöt nélkülöző, alattomos működését.

A legkülönbözőbb titkosszolgálati technikák, embertelen módszerek, fenyegetési stratégiák sokasága sejlik fel: Christo egy ponton túl saját otthonában sincs biztonságban, így sokszor családjától távol kell folytatnia azt a munkát, melynek köszönhetően többek között fény derült Navalnij mérgezésének körülményeire is. Az oknyomozó csoport tagjai túlzás nélkül életüket viszik a vásárra, amikor lerántják a leplet Oroszország valódi arcáról: a kevert technikával készült film, mely a tradicionális beszélőfejes és a megfigyelő dokumentumfilm elemeit ötvözi animációs, infografikákat tartalmazó betétekkel, egyszerre mesél az újságírás gyakorlatáról, miközben rámutat arra, hogy a hatalom milyen eszközökkel igyekszik megtörni azokat, akik félelmet nem ismerve hozzák nyilvánosságra kompromittáló anyagok sokaságát. Eközben megismerjük Christo emberi oldalát is, a folyamatos kételyek között őrlődő, brutális stressz súlyát vállán cipelő férjet és apát, aki nap mint nap elképesztő áldozatokat hoz az igazság felderítéséért és a szabad tájékoztatás eszményéért. Az Ellenméreg nem csak megmutatja, hanem közérthető narratívába rendezi az elmúlt évek eseményeit: mintha egy fordulatokkal teli, megírt drámát néznénk, ám itt a kegyetlen valóság írja a felkavaró forgatókönyvet.

A BIDF január 25-én indul Budapesten, míg országszerte valamennyi nagyvárosban tartanak vetítéseket. További információ és részletes program a BIDF honlapján található.