MARADJON MELLETTEM? Thea Hvistendahl: Élőhalottak

A zombi lassan jár, csapatokban közlekedik, képtelen a kommunikációra, ráadásul nem ritkán veszélyes az emberre. Ez a kép él a fejünkben az élőhalottakkal kapcsolatban, még akkor is, ha ennél a karakternél is megtörtént az a transzformáció, ami más szörnyeknél: idővel a figura annyira kanonizálódott, hogy megjelentek a reflexívebb, változatosabb megközelítések. A szörnykutatás egyik legismertebb alakja, Jeffrey Jerome Cohen fogalmaz úgy, hogy a monstrum mindig a szférák között létezik, és így felhívja a figyelmet a határok konstruáltságára. Ez még inkább tetten érthető az Élőhalottak-féle zombiknál, hiszen itt közvetlenül a halál után történik a feltámadás, így még nehezebb meghatározni, mit tekintünk életnek, hol ér véget a civilizáció, és persze miért lesz fontos számunkra egy ember.

Thea Hvistendahl filmjében vázlatosan ismerhetjük meg három család történetét. Mahler (Björn Sundquist) unokáját, lánya, Anna (Renate Reinsve) a fiát veszíti el, David (Anders Danielsen Lie) a feleségét, Evát (Bahar Pars) gyászolja, akárcsak Tora (Bente Børsum), aki Elisabet (Olga Damani) hiányával küzd. Mindegyik család esetében egy groteszk pillanat hozza felszínre a felismerést, hogy az elhunytak valójában mégsem haltak meg, az oslói áramkimaradás megváltoztatta élő és élettelen körforgását. Persze azt is nehéz lenni állítani, hogy minden maradt a régiben, hiszen a frissen feltámadottak nem tudnak kommunikálni és az egészségügyi állapotuk sem kielégítő. Főhőseink azonban igyekeznek erről a lehető legtovább megfeledkezni, legalábbis görcsösen ragaszkodni az egykori hozzátartozó emlékéhez.

A képek forrása: MAFAB

Magától értetődő, hogy a filmet a gyászfeldolgozás szempontjából is nézhetjük. Hvistendahl mozijában épp akkor nyúl bele a folyamatba, amikor elkezdődhetne a természetes feldolgozás. Ez az egyik izgalmas húzása a rendezőnek, hiszen így teljesen megváltoznak azok a fázisok, amiket a témával kapcsolatos filmek leggyakrabban ábrázolni szoktak. Karaktereink egyszerre élik meg az összes jellemző érzést: dühösek, bizonytalanok, próbálnak közeledni a halottakhoz, de félnek is tőlük. A kísérteties hatást épp az ismerősséggel éri el a film: az elhunytak hasonlítanak korábbi önmagukra, de mégsem ugyanolyanok, a kérdés pedig az, hogy mi által határozhatjuk meg emberi mivoltunk alapjait? Elég az, ha egy test emberinek tűnik, vagy ennél többre van szükség? A film az utóbbi mellett érvel, épp emiatt válnak groteszkké azok a jelenetek, amikor a hozzátartozók megfürdetik a halottakat, próbálnak velük kommunikálni, fenntartják a hétköznapi rítusokat. Végül azonban a rendező elegánsan és egyedien vezeti be a történetbe az elengedés témáját, hiszen a karakterek megkapják az esélyt, hogy egy-egy szép és szimbolikus jelenetben búcsúzzanak el szeretteiktől. Mert hiába a természetfeletti, Thea Hvistendahl szerint az ember semmiképp sem játszhat Istent, a halállal való közvetlen szembesülés ebben az esetben azt is jelenti, hogy elfogadjuk a sorsunkat, nem próbálunk meg mesterségesen küzdeni ellene.

Klasszikus értelemben vett világépítésről ebben az esetben nem beszélhetünk, hiszen nagyon keveset tudunk meg arról, mi a hirtelen változás oka, és az új világrend jelei is a műfaj klasszikusaihoz térnek vissza (áramkimaradások, viharok). A rendező sokkal inkább atmoszférát próbál megteremteni, aminek kulcseleme az elidegenedés. A film első tizenöt percében alig-alig hallunk emberi szót, a környezet hangjai válnak dominánssá, illetve a kihalt Oslo látképe. Az alkotók a zombik megjelenését egy általános fásultsághoz, kiüresedettséghez kötik, amiben a szereplők keservesen keresik a kapcsolódás lehetőségét.

Abban tehát bőven van elemezni való, amit állít az Élőhalottak, azzal azonban kevésbé lehetünk elégedettek, ahogyan mindezt teszi és filmmé formálja. Thea Hvistendahl rendezése a történetmesélés szempontjából szinte minden téren megbukik. Rendkívül rossz a film tempója, ami ebben az esetben még csak azzal sem magyarázható, hogy a cselekmény végi nagy eseményeknek ágyaz meg. Sokkal inkább arról van szó, hogy a norvég rendező választott egy szerzői művekben sokszor látott, ebben az esetben ráadásul igen manírosan alkalmazott filmnyelvet, és annak ellenére tartott ki mellette, hogy az minden téren kompromisszumokra kényszerítette. Ahogy említettem, a hosszú beállítások még létrehoznak valamiféle atmoszférát, és működik a sajátosan skandináv tárgyi kultúra is, de például a vizuális szimbólumok nagyon direktek, ráadásul ilyen környezetben, a fókuszt vesztő rendezés miatt a színészek is szenvednek, senkinek nincs lehetősége igazán elmélyíteni a karakterét. Talán A világ legrosszabb embere főszereplőjeként befutó Renate Reinsve anyafigurája kapja a legtöbb teret, de ő is csak azért, mert sok esetben a néző az ő szemszögével azonosul.

Az Élőhalottak tipikus példája tehát annak, amikor egy alapvetően jó ötlet a film egyetlen igazi erénye. Hiába közelít ugyanis meglepően friss nézőpontból a rendező a zombi, és tágabb értelemben a halál kulturális jelentőségéhez, ha nem tud érdekes történetet és sorsokat ábrázolni.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.