MAGATOKON RÖHÖGTÖK? Rényi Ádám: Kapuzárási pánik / 6szín Teátrum

A novella prózai műfajának jellemzője a rövid terjedelemből fakadóan a figurák, helyzetek néhány erős vonással történő felrajzolása. Jól körülírható típusok jelennek meg ismerős helyzetekben, amiknek kifutása általában csattanóra hegyeződik. Ennek az alapstruktúrának a színpadra történő átalakítása hasonló működési mechanizmust kíván. A szerző-dramaturg páros megtalálta e novellák színpadi megfelelőit: a kabaréjelenetek, szkeccsek poénra, meglepetésre, váratlanra épülő szerkezete a megfelelő forma. Lengyel Andor rendező ismeri és beszéli ezt a kabarényelvet.

E jelenetek (és monológok) egyrészt a várakozás és a meglepetés közti dinamikára építve hatnak: a néző néhány jelenet után beletanul ebbe a nyelvbe, és már várja, hogy mi lesz a poén. Vajon a felvázolt alaphelyzetből a karakterek “megismerése” után be tudja-e jósolni az óhatatlanul bekövetkező váratlan fordulatot? És mikor elégedettebb a néző? Ha bekövetkezik a jóslata (vagyis jól mérte fel az alaphelyzetet, és átlátta a lehetséges kimeneteleket a valószínűség vagy akár a valószínűtlenség szabályai szerint) vagy éppen akkor, ha nem, és meg tudják lepni az alkotók? Mindkettő okozhat elégedettségérzetet, de talán inkább az utóbbi nagyobb arányban.

Ugyanígy: akár közélet, akár magánélet témakörében járunk, mikor nevetek jóízűbben? Ha ráismerhetek a figurák hibáira, a helyzetek visszásságára, a hazugságra, csalásra, nagyképűségre, önzésre, bármilyen emberi gyarlóságra, és – mint ahogyan a hétköznapokban nem vagy nem mindig – nevethetek, elégtételt nyerhetek a megérdemelt (de a valóságban ritkán bekövetkező) bukáson, mintegy felülről tekintve a figurák megvethető és megvetendő gyarlóságára? Vagy ha a szereplők esendőségében magamra ismerhetek, és magamat nevethetem ki végre a sok-sok bosszankodás, szorongás után? Mindkettő működik, felszabadít. Ez lenne a komikum klasszikus működése. Na, de nem az abszurdé, amire Rényi Ádám épít. Az abszurdban sokszor nincs meg a feloldás. A nevetés mellett marad egy kis kellemetlen érzés, egy kis keserűség, egy kis kényelmetlenség. Ezt a diszkomfortot igyekszik kimaxolni a Kapuzárási pánik legtöbb jelenete. Nem szép az a világ, amit kinevettet. Nem baj az, ha nem szép. Nem szeretjük mi a szépnek hazudást. És nevetni még legalább tudunk. Az abszurdot szeretjük? Kérdés. A közéleti kabarét szeretjük? Micsoda hagyománya van (kénytelen-kelletlen, de nagyon is szükségszerűen) itthon! A direkt megfogalmazást szeretjük? A mindennapokba és a jelen korba kötést szeretjük? Kérdés. Ha erre a néhány kérdésre a válasz inkább igen, mint nem, akkor jó eséllyel szeretni fogjuk a Kapuzárási pánikot.

Hogyan lehet jól működtetni ezt a műfajt színpadon? Olyan jó színészekkel, akik értik a ritmust, tempót, időzítést, poentírozást. De ez még nem elég. Olyan nagyon jó színészekkel, akik a típusok felvázolása után (persze a típusok felvázolása is külön mesterség: olyan jeleket, hangsúlyokat, gesztusokat kell találni és megformálni, amik segítségével egyből be tudja lőni a néző a társadalmi hovatartozást, célokat, hibákat, stb…), de mindezek felett még apró részletekkel gazdagabbá is tudják tenni a felrajzolt típusokat, és van játékkedvük a műfaj finomságaihoz is. Parti Nórának, Mentes Júliának, Lengyel Ferencnek és Dóra Bélának pedig nagyon is van.

Mentes Júlia, Dóra Béla. Fotók: 6szín Teátrum

Van itt halálból visszatérő bácsi, akinek visszatértén kevésbé örvendezik a hitestárs, mint elvárható lenne; párterápia, melyben nemcsak egy pár, de mindkettejük avatárjai keverednek szerelmi viszonyokba keresztbe-kasul. Van itt gyilkos, lakhatási gyilkos, skizofrén: mind fekete humorba merítkezve egyensúlyozik a borzongató és a mulatságos határán. Bosszút állnak itt pedofilon, pórul jár az önző. A képmutató, a hazug, a gyáva talán kevésbé (ennyire azért mégsem rugaszkodhatunk el a kis magyar valóságtól). De ők sem boldogok, legalább ez megnyugtató. Van itt politikai kabaré, a magyar egészségügy és államvasutak tarthatatlan helyzetét összefoglaló, jól felépített vicc, az instant önismeretet kinevető monológ, de az online társkeresés hazugságait és bukdácsolásait összegző színpadi csetelés is.

És közben végig szól a basszusklarinét (Bartek Zsolt Márkos Albert melódiáit játszva nemcsak atmoszférát teremt, de párbeszédbe is kerül a jelenetekkel és azok szereplőivel). Ami még külön és megkülönböztetett figyelmet érdemel: a díszlet. Árva Nóra minimalista tere egyrészt sokféleképpen használható, alakítható. Másrészt a színkompozíció öröm a szemnek, ahogyan az is, hogy a különböző megvilágítások hogyan alakítanak ezen. És öröm, hogy akár a tizedik jelenetnél is lehet újdonságot találni a díszletelemek használatában.

Hogy milyen kapuk zárulnak épp, ki esik ettől pánikba, és ezt hogyan kezeli vagy takargatja: ezt döntse el mindenki maga.

Az előadás adatlapja a 6szín Teátrum oldalán itt található.