LÉLEKTELEN LÁNGOLÁS Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor

Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című életrajzi regénye egyszerre szól a magyar jazz egyik óriásáról, és a 20. század súlya alatt levegőért kapkodó kisemberről.

Gonda János (1932–2021) a magyar jazz történet egyik kulcsszereplője. Zongoristaként rengeteg hazai és külföldi koncertet adott; zeneszerzőként több fontos hazai jazz albumot (például Sámánének) jelentetett meg; baletthez, filmekhez írt zenét (az Oscar-díjas Szabó István több alkotásához is); zenetudósként könyvekben, rádió- és tévéműsorokban nyitotta fel zenészek és laikusok fülét a jazz finomságaira. Zenetanárként számtalan tehetséget tanított, Pleszkán Frigyestől Oláh Kálmánon, Bágyi Balázson át Sárik Péterig. Szakemberként lemezlehetőséghez juttatta a jazzmuzsikusokat, később fontos szerepe volt a Jazz tanszak és a Jazz Szövetség (zenész szakszervezet) megalapításában. Mindezért, a hetvenes évek közepétől, díjakkal is elismerték.

Ám nem csak szakmai élete volt mozgalmas. A nyilas korszakot Slachta Margit apácái között vészelte át, látta szülei válását, majd apja és bátyja disszidálását a negyvenes évek végén. Az ötvenes évek elején maga is megpróbált megszökni, azonban elkapták, kényszermunkára ítélték. Emiatt majdnem a Zeneakadémiára se vették fel. Karrierje építése közben, zárkózott természetén két házasság is kisiklott.

A zenész fia, Gonda Péter egy interjúban elmondta, többször biztatta édesapját, hogy írja meg az önéletrajzát, de ő már túl fáradt és túl öreg volt ehhez. Meg – ahogy erről még szó lesz – ezt személyisége sem tette lehetővé.

Halála után a fiú Szántó T. Gábort kérte fel a történet megírására. Ő pedig igazán alapos munkát végzett. Nemcsak beleásta magát a szakirodalomba, de feldolgozta és beépítette a könyvbe a család, a barátok, tanítványok visszaemlékezéseit és a zenész ötven évnyi levelezését Ausztráliában élő apjával és bátyjával is.

Gonda Jánosról szakmailag már mindent leírtak, amit lehetett, ezért a kötet célja nem száraz életrajz, hanem életrajzi elemekkel dúsított fikciós történet megírása volt.

Az E/3-as narrátor ugyan külső szemlélőként mesél, mégis elsősorban Gonda szűrőjén át mutatja az eseményeket.

Szántó T. a történetet a zenész bátyjának, Gonda Péternek a halálhírére fűzi fel. A muzsikus a hír hallatán tudja, hogy sírnia, gyászolnia kéne, mégse képes rá. Mivel bátyjával közel ötven évig alig találkozott, nincs túl sok felidézhető közös emléke. Helyette saját életén morfondírozik, majd veti kíméletlen savpróba alá.

A narráció távolságtartása, Szántó T. szikár, költői képektől mentes prózája még inkább ráerősít Gonda egyik legfontosabb tulajdonságára, a kívülállás érzésére, arra, hogy igyekszik mindent, mindenkit, de leginkább a saját érzéseit távol tartani. Ez a furcsa dilemma lesz a könyv központi problémája: adott egy ember, aki a diktatúrákban élve mindennél jobban vágyik a szabadságra, a szabad cselekvés lehetőségére. Meg is találja a jazz improvizatív világában. Ugyanakkor, ismét csak a diktatúráknak, a merev társadalmi struktúráknak köszönhetően igyekszik alkalmazkodni, megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak. Ám ez a kettő nem igazán összehangolható. Miként a regény alcíme is mondja: rögtönzés életre-halálra, a végeredmény a folytonos menekülés lesz. A főszereplő nem próbál szembenézni önmaga ellentmondásaival, inkább rögtönzött szemüvegeken át igyekszik bizakodva nézni a jövőbe. Így mikor végül bátyja halála kapcsán számadásba kezd, csak kudarcot, bírálatot, hibákat talál. Pedig mint a vázlatos felsorolás is mutatja, a mérleg másik serpenyőjében is lenne épp elég súly.

Szántó T. Gábor erre a paradox élethelyzetre egy esszéregényt húzott fel, ami logikus döntés. A stílus sajátja, hogy több benne a filozofikus eszmefuttatás, mint a cselekmény. A flashbackekben bár vannak izgalmas pillanatok: a disszidálási kísérlet, a se veled-se nélküled viszony egy színikritikussal, vagy a III/III-as ügyosztály beszervezési kísérlete, de a könyv jó része barátságok, párkapcsolatok elemzéséről, döntések értékeléséről szól. Ami néha kicsit megterheli az olvasót.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulójához érve hosszú összefoglalót olvashatunk az akkori magyar zeneipar működéséről. Ez a történet megértése szempontjából fontos, engem mint zenetörténetre fogékony olvasót még érdekel is. Ám sokkal életszagúbb lett volna, ha azoknak a helyeknek a dohányfüstös, alkoholos levegőjéből kapunk egy szippantásnyit, ahol Gonda akkoriban megfordult. Épp olyat, amilyen beszédes leírást kaphattunk arról, milyen szorongással, óvatossággal kellett a Rákosi-korszakban a világvevőt az Amerika hangjára tekerni, majd sebtiben, a halk duruzsolásból lekottázni a zenét.

Furcsa hézag az ’56-os forradalom, melynek kitörésekor a muzsikus zeneakadémista, aki Baradlay Jenőként, reménykedő cinizmussal ténfereg a forradalmi egyetemisták között. Október 24-25. napjairól még kapunk egy igazán lendületes pillanatot, mikor Gonda leoson az akadémia egyik zongoratermébe, és végre eljátszhatja a dünnyögő rádióból jegyzetelt standardeket. Míg meg nem ijed egy zajtól és önnön bátorságától.

Ám az, hogy mit csinál november 4-ig, és utána, a szovjet megszállás idején, szinte teljesen homályban marad. Miért nem próbálta újra a disszidálást? Erre van egy tétova válasz, de nincs kifejtve.

Nem könnyíti a beleélést, hogy a zenész házasságairól, főleg a problémákról, már azelőtt értesülünk, hogy a feleségek színre lépnek. Így mire megtörténik, már nem tudunk saját benyomást szerezni róluk, befolyásol minket mindaz, amit a főhőstől hallottunk.

Egy ingeréhes világban esszéregényt írni bátor vállalkozás. Bízni kell az olvasók elszántságában, hogy pörgős, izgalmas cselekmény nélkül is hajlandók átrágni magukat a könyvön, mi több, meglátják az elmélkedések mögött a lélektani dráma erdejét.

Gonda Jánoshoz méltó vállalkozás, több értelemben is. Ő is tanítani akart, és nem csak középiskolás fokon. Ugyanakkor a főhős egyik végső ráeszmélése, hogy személyisége akadályozta az igazi jazzelésben. Félt önmagától, az érzéseitől, és csak ritkán adta át magát nekik. Ám az improvizáció pont ezek megéléséről, az önkifejezésről szól. Őt viszont – legalábbis a regénybeli Gondát – a földhöz ragasztották a feldolgozatlan traumák, a belé rögzült megfelelési kényszerek. A sablonokat tökéletesen elsajátította, az elméletet pontosan értette, mégis a legtöbbször hiányzott belőle az, ami a jazzt jazzé teszi: a tűz.

Emiatt nem volt képes az önéletrajz megírására sem, és ezért volt olyan remek tanár.
Egy kicsit az esszéregénnyel is hasonló a helyzet. Komolysága, mélysége ellenére hiányzik belőle a történetek lüktetése, az élet hol disszonáns, hol harmonikus kórusa. Viszont ha figyelünk, vállaljuk a felület kapargatását, akkor – pont mint egy jó tanártól – sokat tanulhatunk belőle. Ebben az esetben a zenéről, saját történelmünkről, és az emberi működésről.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt látható.