LEDARÁLJÁKNEMTŰNIKEL Jonas Petter Aronsen: Az ember, aki elvesztette az időt / Vígszínház

A pesti Grand Boulevard patinás színházának közönségét az előadás előtt norvégul is elhangzó figyelmeztetés emlékezteti arra, amit a színlap állít: hogy Jonas Petter Aronsen kiadatlan regényének színpadi változatát látja. A játék valójában itt veszi kezdetét, még ha annak végére nem is mindenkinek esik le, hogy a norvég szerző csupán fikció, és az előadás szándékosan cselez az elvárásokkal. A fiktív író mítoszának felépítése és az adaptáció kérdésének torzítása éppúgy része a színpadon kibontakozó őrületnek, mint a színen átrepülő véres ujj vagy az ablak mögött olykor átrohanó óriási rénszarvas.

Platonov? Csehov? Megint? Szinte látom, ahogy a név és a cím éppúgy kedvét szegi a Vígszínház törzsközönségének bérletmegújítás idején, mint a pár tucat klasszikus malmában őrlődő hazai színház megszállott élvezőjének. Nem is ez áll hát a plakáton, pedig ezt kínálja a színház, illetve jóval többet, hiszen Bodó Viktor negyedik Víges rendezése esztétikai kategóriává emeli a blöfföt és fergeteges poénorgiába olvasztja az önmaga külső-belső rothadását konstatáló művész-értelmiségi drámáját.

Hegedűs D. Géza és Nagy-Kálózy Eszter, hátul Orosz Ákos

Sötét színpad, kísérteties gépzaj, zongorasikoly (Klaus von Heydenaber, Sánta Balázs) , majd generálfényben (Friedrich Gergely) a rendező  és Garai Gréta tervezte díszlet: némi ipari feelinget árasztó váróterem-hodály, a magasban mutatók nélküli órával, hátul konyhapulttal, étkezőasztallal. A tíz évvel előtti Revizorra emlékeztető penészzöld falak között Halász Judit Ida „nagyija” vidáman kávét főz, dúdol. Majd fürdőköpenyes alakok (Nagy Fruzsina jelmeztervezői munkájához Bati Nikolett és Kovács Adrienn járult hozzá) slattyognak át a mosdó felé, akiket Ida korántsem barátságtalanul, inkább meglepődve méreget. Nem rokonok, nem barátok, de ismerik egymást, és otthonosan mozognak az épület láthatatlan helyiségei között. A szitu kissé különös, mégis inkább az ad okot gyanakvásra, hogy a hétköznap reggeli tevékenységeket egyre bizarrabb pillanatok törik meg.

,Jó, de miről szól?” A történet egy messzi, északi közösség életét tárja elénk, ahol a szereplőket egyformán őrli a fagyos külvilág és a robbanékony érzelmek. Az előadás központi kérdése, hogy a viszonzatlan érzelmek éppoly lavinát indítanak-e el, mint a bányában nagy robajjal folyvást leszakadó csillék. A cselekmény tart ugyan valahová, de az előadást mégsem a sztori viszi a hátán, inkább a kiszámíthatatlan, meghökkentő jelenetek egymásra licitáló sora. A klasszikus történetmesélés nyújtotta élményhez szokott néző nehezebben talál fogódzót az amfetamin, a vörösalga tapasz és a kígyópálinka hatására elszabaduló színpadi tébolyban, pedig Kovács Krisztina és Róbert Júlia átirata nem veri szét, csak még jobban megtépázza a Platonov szertefutó dramaturgiáját, de a „főhős”, ezúttal Jacobsen sorsa így is, úgy is beteljesül.

Ötvös András, ifj. Vidnyánszky Attila és Orosz Ákos

Bodó ezúttal is random filmes és irodalmi utalások hálóját teríti a jelenetekre, amelyek során hol a ,,we’re the Peaky fucking Blinders” kiszólásra ugrik be a nézőnek a birminghami gengszterbanda epikus utcai vonulása, hol a ,,temetni jöttem, nem dicsérni” kapcsán villan be Shakespeare. Számos utalás azonban a néző saját kulturális tapasztalatára van bízva. Elvégre Jacobsen elpáholását Mariah Carey Without You című számára tekintheti valaki rájátszásnak Kubrick Clockwork Orange-ára (ahol Rossinire, Beethovenre, meg az Ének az esőben betétdalára bontakozik ki a brutalitás), miközben nem biztos, hogy egyből a Három nővérre gondol arról, hogy mindenki viszonzatlanul szeret vagy iszik (esetleg mindkettő), s hogy többször is hangot kap a vidékről a városba való vágyakozás. A Platonovból vett megannyi részlet viszont beazonosíthatóságától függetlenül is annyira vendégszövegként ugrik ki, hogy lépten-nyomon emlékeztet arra, honnan is indultunk. Csehovtól. Mert ez bizony a sok-sok vendégszöveg, a kolónia kitelepítési hercehurcája és a norvég hóförgeteg burka ellenére nem más, mint a Platonov.

Bodó azonban – hűen önmagához – nem ad útmutatót a történések értelmezéséhez, még ha az előadás dúskál is az önreflexív kiszólásokban, amelyek rendre ironikus távolságba helyezik a színpadi történéseket: ha a színész rákérdez a színpadi akcióra, tegye a néző is ugyanezt. A groteszk helyzettorzítások, abszurd kiszólások mind azt jelzik: ez csak játék. Ami persze olykor kegyetlen, obszcén, véres, sokkoló és túlfeszített. De közös játék. És Bodó ebben verhetetlen: most is működik az összekacsintás a közönséggel, a határ elmosása a színpad és a nézőtér között. Felkacagunk, amikor elhangzik, hogy „mikor lesz már vége?”, hiszen nem csak a kínzó szituációra vonatkoztatható az egyik karakter kérdése, hanem a színészének is tűnhet, és az előadás egészére is rímel. ,,Nem illik a Vígszínház szellemiségébe!”, ,,Kínos? Ez a jelent vagy az egész prodáksön?”, ,,Ez már az epilógus?” – állandó utalgatás történik arra, hogy épp színházi előadás zajlik. Amitől minden nyugtalankodó megbékél(het), mert világossá válik, hogy mind résztvevői vagyunk egy nagyszabású színházi látványparádénak. S mielőtt újabb zavar kezdene kialakulni, hogy vajon rászedtek-e, már el is hangzik, hogy ,,Megül a pára bennem…! Ez valami regényrészlet?”, megint csak utalva a közös játékra.

Jelenet az előadásból. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Vígszínház

Tucatnyi színész tobzódik a rendre káoszba torkolló – de nem fulladó – tömegjelenetekben. Ötvös András kiábrándult Mikája a szarkazmus atyaúristene, felesége, Kovács Patrícia Ingridje viszont a teljes ellentéte, a komolyság és önfeláldozás mintaképe. Orosz Ákos Marcusának szerelme az őrület határát súrolja, ami nem csoda, hiszen bombázó kedvesének, Radnay Csilla Szofijának minden gesztusa szívritmuszavart okoz. Ifj. Vidnyásznky Attila Larsa hallucinogén tapaszaival a fékezhetetlen kavalkád karmestere, amelynek visszatérően Hegyi Barbara Ulrikéjének torokból megküldött, dühös ordibálása vet véget. Nagy-Kálózy Eszter sajnálatraméltó tragikát farag a Mikába viszonzatlanul szerelmes Annából, pedig Hegedűs D. Géza Gustavsonjának bicskanyitogató magabiztosságán ő az egyetlen, aki léket üthetne. Halász Judit nihilista Idája és Méhes László ön- és közveszélyes Ivánja pedig csupán egy következő felfordulás előtti állapotra emlékeztetnek bennünket.

Bodó Viktor nemrég a bátorság és a fantázia hiányára, a biztonsági játékossá lett pesti színházakra panaszkodott egy beszélgetésben, eszményi színházára pedig szép példát szolgáltat Az ember, aki elvesztette az időt. Az előadás elegánsan és jólesően olvasztja egybe az alternatív és a szórakoztató színházat, akárcsak előző rendezése, a sepsiszentgyörgyi Vihar, amely éppúgy az elmúlt évek legkülönlegesebb és legszebb Shakespeare-je, mint ez Csehové. A Víg cirka ötven évvel ezelőtti Csehov-ciklusáért felelős Horvai István a Platonovot bohózatba fordult drámaként olvasta, még ha 1981-es színrevitele nem is teljes egészében ezt valósította meg. Bodó azonban ezúttal igen, s ha úgy vesszük, ez színháztörténeti érdem is.

Az előadás adatlapja a Vígszínház honlapján itt található.