„LE A VILÁGTÖRTÉNELEMMEL!” Weöres Sándor: A kétfejű fenevad / Miskolci Nemzeti Színház

A kétfejű fenevad Weöres Sándor utolsó drámai műve, aminek keletkezési ideje 1968-72 közé tehető. A mű a Pécsi Nemzeti Színház, személy szerint a dramaturg, Czímer József kérésére született, és első része a pécsi Jelenkor folyóiratban jelent meg 1973-ban. A mű második része cenzurális okokból kiadatlan maradt. A darabot ugyan többször megpróbálták különböző színházak bemutatni, erre csak 1984-ben a Vígszínházban kerülhetett sor – számos előírt szövegváltoztatással. Ezt a premiert egy évvel megelőzte az amatőr Térszínházé Bucz Hunor rendezésében. Erre nem hatottak a cenzúra szempontjai, ezáltal a teljes szöveg elhangozhatott, beleértve például a hatóságok által leginkább kifogásolt utolsó nagymonológot, amelyet az agyalágyult Badeni Lajos őrgróf mond el a történelem rémségeiről, levonva a konklúziót: „Le a világtörténelemmel!” Az író boldogan nézte ezt az ősbemutatót, de A kétfejűt kísérő hercehurca végleg elvette kedvét a drámaírástól.

De nemcsak kultúrpolitikai akadályok nehezítették a dráma sorsának alakulását, hanem az is, hogy a mű igencsak feladja a leckét a színrevivőknek. A darab ugyanis sem a magyar drámaírás, sem a hazai színházi beidegződések trendjeihez nem igazodik. A keretet egy pikareszk-történet adja: a kálvinista Ambrus deák Kolozsvártól Debrecenen, Kassán, Nagyszombaton és Sárváron keresztül Pécsig vándorol, pontosabban hol katolikusok, hol törökök, hol meg németek elől menekül. E hányattatásban csak nők segítségére számíthat, akik bújtatják és szívesen szerelmeskednek vele. Útközben mindenhol álsággal és aljassággal, képmutatással és rejtőzködéssel találkozik. Pécs, azaz Pecsevi városában a török megszállók egyike sem igaz török, mint ahogy a Budát felszabadító és Pécs felé menetelő németek közt is mindenféle náció megtalálható, s a városban bújtatott magyar nemesek között is annyiféle rangú és hovatartozású található, ahányan vannak. És szinte természetes, hogy a város főbírója, Ibrahim kádi sem az, akinek mondja magát és akinek tartják: ő a pozsonyi Mandelli bankház zsidó tulajdonosa, Avram.

Weöres darabja lazán összefüggő jelenetsor, keserűen játékos, túlzó elemekkel teli látlelet emberekről, embercsoportokról, nemzetekről. És groteszk helyzetekről. Olyanokról, mint hogy a török kiűzése és az osztrákok megérkezése közötti rövid időre létrejött pecseji respublika vezetője a cigány hóhér, Hercsula lesz. Vagy hogy a két szembenálló harcoló fél vezetője, I. Lipót német-római császár és IV. Mehmet török szultán haditanácsot tartva baráti kvaterkázás közben arról igyekszik meggyőzni a másikat, hogy ne kíméljék az ellenséges csapatokat, mert jobban rettegnek saját győztes hadvezéreiktől és katonáiktól, mint az ellenségtől. Végső soron az eseményeket irányító kulcsfogalom: a túlélés. Ennek érdekében történik minden alakoskodás, árulás, kétkulacsosság és erőszak.

Czvikker Lilla, Mészöly Anna

Weöres Sándor azonban nem veretes történelmi drámát írt. A kétfejű fenevad lényege a játékosság, ami a cselekménybonyolításban éppen úgy megmutatkozik, mint a különböző stílusrétegek használatában vagy a mű nyelvi világában. Akárcsak például a Psychéjében, itt is egy archaizáló nyelven szólnak a szereplők, amelyben keverednek rég elfeledett nyelvi fordulatok, latin, német, francia, jiddis és magyar kifejezések, nyelvjárási megszólalások.

A mű tehát nem könnyen adja meg magát, színre állítójának egyszerre kell megjeleníteni a „bahtyini karneváli sugárzást” (Radnóti Zsuzsa) és a weöresi kedélybe oltott filozófiai gondolkodást, miközben meg kell oldani a húsz rövidebb-hosszabb jelenés (jelenet) szcenikai lebonyolítását. Az eddigi tizenhárom színreviteli próbálkozást követte most a miskolci. Szőcs Arturnak sikerült a dráma minden rétegét kibontania. Felvállalta a teljes szöveget, de a háromórás előadás mégsem tűnik hosszúnak vagy fárasztónak. Merészen váltakoztatja a diákszínjátszó, a vásári, a groteszk, a pásztori, az abszurd stíluselemeket. Rendezését egyrészt a harsányság és bensőségesség, másrészt a 17. századi történet és a 21. századi utalások kettőssége jellemzi.

Ez utóbbi kettősség elsősorban a látványban jelenik meg. Kovács Dániel Ambrus díszletének központi eleme, a színpad centrumába állított, félbetört óriás harang értelemszerűen kijelöli a külső és belső színtereket. A belsők domináns eleme egy nagy átmérőjű fa kábeldob, amely lefektetve főleg az Ambrus deák által rendezett színház a színházban jelenetek színpadaként funkcionál. Az utolsó jelenetben azonban felállítják és gurigaként használják: ezen állva, imbolyogva, egyensúlyozva mondja el Badeni Lajos a zárómonológját. A színpadot zsákok, ládák, kosarak borítják, csupa olyan kortalan tárgy, ami ideiglenességre, útrakészségre utal. Szűcs Edit jelmezei sem köthetők egy adott korszakhoz. A török vezérek színes kaftánt hordanak, de amikor tanácskoznak vagy „enyelegnek” egymással, mintha fürdőben ülnének, fecskére vetkőzve, de nyakkendőben szívják a vízipipát. A német vezérek fekete zubbonyt, csizmát és tányérsapkát, valamint terepszínű nadrágot, a magyar urak lajbit meg bő gatyát viselnek. A férfiak fegyverei a huszadik századi arzenálból valók. A nők fehérben vannak, vagy csodálatos ruhakölteményekben. És a változatos fejfedők sokasága nemcsak látványnak pompázatos, de jól jellemzi a viselőjüket, és abban is segít, hogy eligazodjunk: melyik színész éppen milyen szerepben van.

Szőcs Artur már a 2023-as A tatárok Magyarországban-rendezésével is igazolta, hogy kiváló érzéke van a korábban drámaiatlannak és/vagy színszerűtlennek ítélt művek mai érvényességű megszólaltatásához. Akkor elsősorban a táncos háttér adta a megoldást, ezúttal a kórus szerepeltetése. Cser Ádám zenéje sokfelől vett és ismerős motívumot fon össze, a rendező pedig a héttagú, háttérben fel-felbukkanó kart – kifejező kontrasztot képezve – mindvégig az elöl zajló történelmi panoptikum elszenvedőjeként jeleníti meg.

Simon Zoltán, Harsányi Attila. A fotók forrása: Miskolci Nemzeti Színház

A több mint harminc szerepet mindössze tizenhatan játsszák, többségük kettő-négy alakot formál meg. A darab színre állításainál gyakori megoldás, hogy az egyaránt négy-négy tagú német hadvezérek, osztrák tisztek, magyar urak és török tisztségviselők csoportját ugyanazokkal a színészekkel játszatják, ám a rendező ezúttal nem követte ezt a logikát, miáltal változatosabb és színesebb alakításokra nyílt lehetőség. Szőcs egyrészt visszafogott, bensőséges játékot kért Ambrustól, annak menyasszonyától, Evelintől és az Ibrahim-ház lakóitól, másrészt szélsőséges alakformálást a történelmi panoptikum tagjaitól.

Egy ilyen jelentős feladatra csak erős társulattal lehet vállalkozni. A miskolci együttes ilyen. Minden szerepre van olyan kvalitásos színész, akivel ezt a filozófiai-gondolati művet és írói stílusjátékot maradéktalanul meg lehet szólaltatni. Bár a középponti figurának Ambrus tűnik, hiszen az ő vándorlását kísérhetjük végig, a centrumban a kettős életű Ibrahim-Mandelli áll, akit Harsányi Attila játszik. Az ő kádija a nyugodt erő, a viszonylagos biztonság képviselője. Alig emeli fel a hangját a sok hőbörgő figura között, mégis respektálják, s nemcsak a rangja miatt. Befogadó (nála egyaránt kap menedéket Ambrus, Báthori Susanna és a magyar urak csoportja), megértő és elfogadó. Imádja a lányát, Leát. Harsányi alakításának egyik legszebb mozzanata, amikor Avram elengedi lányát, aki igaz meggyőződéssel jelenti ki, hogy Ambrus kedvéért elhagyja hitét és nemzetségét, s magyarrá és kereszténnyé lesz. Ahogy Harsányi halkan, mintegy mellékesen megjegyzi, hogy „ama gauner már elmene Susával”, abban Susanna elvesztése és lánya lelkesedésének letörése miatti fájdalma és a velencei Monti-családdal kötendő szövetség és a Pécsről való szabadulás reménye egyszerre fejeződik ki. Na meg az a turpisság, hogy kijelentése a nyilván bekövetkező jövőre nézve igaz csak. Jelentős nagy alakítás Harsányi Attiláé.

Ambrust Simon Zoltán formálja meg. A deák sodródó szereplő, akivel megtörténnek a dolgok, és csak kis mértékben képes tudatosan alakítani a sorsát. Ő az egyike a keveseknek, akik önazonosak, és nem cserélgetik a hitüket. Simon Zoltán egyénisége erejével ad súlyt és formát e passzívnak tűnő alaknak. Ambrus mellett az őt szerető nők tartoznak az önazonosak közé. Rudolf Szonja főleg a második jelenetében, az előadás zárlatában ad összetett képet Evelinről, akihez sok megpróbáltatás után visszatér Ambrus, de Susannával együtt. A Báthory-leszármazott továbbáll, és Evelinre hagyja a deáktól született gyerekét meg a kincset érő bundáját. A színésznő finoman érzékelteti a viszontlátás és a visszafogadás érzésének kettősségét, előrevetítve a dráma keserű happy endjét. Ibrahim kádi házában egy háromszög-viszony alakul ki Ambrus meg a két nő, Lea és Susanna között. Ebben a kapcsolathálóban az írói szándék szerint Susanna lenne a domináns, ám Mészöly Anna visszafogottabbra, s leginkább kiszámíthatatlanra rajzolja az alakot. Ezáltal is megnő a jelentősége Ambrus és Lea kapcsolatának, ami főleg Czvikker Lilla érzelemgazdag alakításának köszönhető, aki kemény, szilárd belső tartású, szerelméért apjával és múltjával szembe fordulni kész, ám az utolsó pillanatban áldozatot hozni is tudó lányt alakít.

A több szerepet játszó színészeknek módjuk van változatos, többnyire erősen elrajzolt karakterek megmutatására, s ezzel a lehetőséggel mindegyikük jól él. Az előadás sodró lendülete és keserű komikuma elsősorban az ő alakításaiknak köszönhető. A sok emlékezetes figura közül kiemelném Gáspár Tibor és Fandl Ferenc kettősét, akik Lipót és Mehmed kulcsfontosságú jelenetében remekelnek, valamint Rózsa Krisztiánt, aki az egyik meghatározója az előadás „történelmi” rétegének, és a félszemű és féllábú gróf Drakuleczként előadott tánca méltán kap nyíltszíni tapsot. Badeni Lajost a rendező a jó kiállású Farkas Sándorra osztotta, aki mint hadvezér hiteles alakítást nyújtott, ám ez az alak cseppet sem volt agyalágyult, amikor a darab végső monológját mondta. Ez nyilván rendezői kérdés, hiszen Weöresnél több, mint fricska, hogy a törökkel vívott háború vezére kétes szellemi képességű, s mégis ő fogalmazza meg legélesebben, hogy „csupán csak rombolok”, s hogy a „história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel rájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri.” A színész fiatalsága, fizikai teljesítménynek sem akármilyen egyensúlyozása az ide-odaguruló henger magasában e monológnak más, megítélésem szerint kevésbé elkeserítő kicsengést ad.

Miskolcon A kétfejű fenevad grandiózus, jelentős és aktuális előadás. A rendező nem törekszik a lehetséges és adódó áthallások kijátszására. Nem politikai, hanem közérzeti értelemben kortársi produkció. Ennek – meg a társulat iránti szeretetnek – szól esténként az ováció, a felálló nézők hosszú tapsa.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található.