LÁTHATATLAN MUNKA A MÚZEUMBAN Beszélgetés Róka Enikővel

Revizor: A főváros képtára – Művek és történetek címet viselő kiállítás alapja egy negyvenezer műtárgyat számláló gyűjtemény, amely magán hordozza a történelem és a politika hatását. Milyen nagyobb mérföldkövek mentén alakult ez a gyűjtemény?

Róka Enikő: A Fővárosi Képtárnak két korszaka van. Az első képzőművészeti gyűjtemény története az 1880-as években indult, s a kezdetben jobbára csak látképeket, portrékat magába foglaló gyűjtés a századfordulón kiszélesedett, majd 1932-ben az immár jelentős anyaggal rendelkező gyűjtemény megkapta a Fővárosi Képtár nevet. Ez a több mint fél évszázados történet 1957-ben végleg lezárult, miután a nagy múzeumi összevonások és államosítások részeként a Fővárosi Képtár és a Szépművészeti Múzeum magyar anyagának egyesítésével 1957-ben megalapították a Magyar Nemzeti Galériát. Ez egy összetett múzeumtörténeti pillanat: nagyon fontos lépés a Galéria szempontjából, de katasztrófa a fővárosi gyűjtemény perspektívájából. Azt gondolom, hogy minden ilyen gyűjteményi átsorolás trauma az azt megélő muzeológus generáció számára. Egy fővárosi tanácsi döntés eredményeként azonban 1959-ben, vagyis nagyon gyorsan újra elindították a képzőművészeti gyűjtést, óriási energiákat és rengeteg pénzt áldoztak a gyűjtemény építésére, majd több évtized munkájának elismeréseként a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben a Fővárosi Képtár visszakapta a nevét is. A Művek és történetek-kiállítás esetében tehát alapvetően nem az első Fővárosi Képtárról van szó, bár vannak olyan ritka darabok, amelyek még ebből az időszakból származnak. Ebből a rövid összefoglalásból is látszik, hogy mennyire meghatározta a történelem, a politika és a művelődés-, illetőleg a kultúrpolitika a múzeumnak és azon belül a képzőművészeti gyűjtésnek a sorsát.

Enteriőrfotó a kiállításból

R: A kiállításon harmonikusan jelenik meg ez a mikro- és makrotörténelem. Miként lehetett megtalálni az egyensúlyt?

RE: Komoly kurátori feladat a különböző nézőpontok megjelenítése egy kiállításon belül. A nyolcvanas évek végétől, a kritikai teóriák hatását magán viselő új muzeológia, majd a 2010-es években a kritikai muzeológia irányainak megjelenésétől végképp leáldozott annak az elképzelésnek, hogy a múzeumban abszolút elbeszéléseket, és egyirányú, célelvű narratívákat kell a látogatók elé tárni. E folyamatok eredményeként megváltozott a fókusz, a megközelítés és a módszer is. Mára már az a kérdés, hogy miként tudjuk a múlt egy adott időpillanatában vagy intervallumában a valóság komplexitását bemutatni úgy, hogy egyfelől tisztában vagyunk vele, hogy az interpretációk száma végtelen, másrészt reflektálunk a jelenünkre és saját pozíciónkra is. Ez nemcsak a képzőművészeti múzeumi kurátori munkát, de a múzeumok összes területét és a kiállítási prezentáció összes fajtáját érinti.

Péli Tamás: A dolgok vége II. (Az utolsó játszma), 1978

A képtárban az elmúlt évtizedben igyekeztünk úgy dolgozni, hogy ne csak a műtárgyakról, hanem a műtárgyakon keresztül a múltról és a jelenről beszéljünk. A kiállításban is több szál szövődik össze, különböző nézőpontok és párhuzamos elbeszélések bontakoznak ki. Először is mint egy kis magyar művészettörténet elmondjuk a hazai modernizmus történetét a századfordulótól kezdve, emellett a bemutatott tárgyakon keresztül felsejlik a Fővárosi Képtár gyűjteményének a története, végigvonul a női művészek szereplehetőségeinek problematikája, és a kiállításon egyes termekben elhelyezett videókon megjelenik a kurátori nézőpont és misszió is. Arra törekszünk, hogy egy adott tárgyról, problémáról, vagy témáról nagyon sokféle olvasatot nyújtsunk, és majd a látogató dönti el, hogy melyik csapáson megy tovább. A múzeum nem templom, hanem diszkurzív tér, ennek létrejöttéhez azonban olyan elbeszélésre van szükség, ami lehetővé teszi különböző szempontok összevetését és segíti a néző számára szimpatikus és releváns narratíva kiválasztását.

R: A kiállítás esetében a kurátori teamben mindenkinek megvan az egyéni és művészeti, intézményi története. Mitől tudott ez jól működni?

RE: Alapvetően hozzá vagyunk szokva a közös munkához, a képtárban rendkívül felkészült, autonóm, de kollaborációra nyitott kurátori csapat dolgozik. Meggyőződésem, ha egy korszakra, egy problémakörre ránézünk, akkor a projekttel teszünk jót, hogyha nem egyedül dolgozunk, hiszen az imént említett többnézőpontúság így tud a leghatékonyabban megvalósulni. Persze a demokratikus processzus elképesztően energiaigényes, de nagyon nagy erő és potenciál van benne. Ennél a kiállításnál a munkát három dolog működtette: a képtár kompetens szakmai csapata, a mindenkiben ott munkáló frusztráció, hogy ezt a negyvenezres gyűjtemény állandó kiállítás híján láthatatlan, tehát meg kell mutatnunk, valamint mindannyiunk közös kortárs kurátori attitűdje, hogy többféle elbeszélést kívánunk nyújtani, és fontosnak tartjuk társadalmi relevanciát.

R: A kiállítást át- meg átszövik a traumafeldolgozás vagy akár a női lét kérdései. Milyen koncepció alapján jelennek meg ezek a kérdések?

RE: Itt nincsenek vendégtárgyak, tehát a gyűjtemény volt az alap. A koncepció formálódása során, a balatonfüredi kiállításon voltak nagy felismerések. Így jutottak eszünkbe Lazarine Baudrion (Rippl-Rónai József felesége) hímzéseivel kapcsolatban Imre Marianna munkái, vagy Oth Viktóriában így merült fel Turcsány Villő Nell-héj művének és Patkó Károly képének összeolvasása. Ezek a kapcsolatok olyan távlatokat nyitnak meg, amik máskor, máshogy nem nyílnak meg a kiállításban. A kiállításunkban is vannak a kortárs intervenciók, amik a térben más javaslatokat tesznek lehetővé: ha egy századfordulós térbe rakunk be egy kortárs tárgyat, akkor az olyan, mint egy felkiáltójel, a látogató felkapja a fejét és kénytelen elgondolkodni rajta, hogy mit keres ez itt, és megtalálja azt a szálat, amin keresztül összeolvad egy történeti anyaggal.

Keserü Ilona: Forma, 1969

R: Az ötvenes évek műveinél kikerülhetetlen az erős politikai felhang, a minden családban megtalálható korszakbéli traumák. Hogyan lehet elősegíteni azt, hogy a látogatóban megtörténjen ez a kapcsolódás és feldolgozás?

RE: Az összes kiállításunkon, minden ilyen problémához igyekszünk ítélkezésmentesen hozzáállni. Ez azért lényeges, mert ha ítélkezünk, azzal falakat húzunk magunk köré, nehezen vagy egyáltalán nem tudunk közel kerülni a problémához, értéktelennek minősítünk műveket, korszakokat, vagy legalábbis elvész a jelenségek komplexitása. Ez az attitűd ugyanakkor nem jelent relativizálást, természetesen gondolunk valamit, van véleményünk! Egy példa: kiállítjuk a szocialista realista műtárgyakat, és B. Nagy Anikó az egyik mű leírásában, Hincz Gyula A népek barátsága falikárpitja kapcsán pontosan ismerteti, hogy a barátság szó miként került be a Szovjetunió 1936-os alkotmányába és emögött milyen sötét üzenetek húzódtak meg. A tárgy minősége vitathatatlan, a tények ismertetése objektív, ha valaki elolvassa, mégis átsejlik a kurátor saját, jelenével szemben is kritikus véleménye is.

Hincz Gyula: Népek barátsága, falikárpit, 1956

R: A kiállításban számos történet, művek közötti párbeszéd található. Ezek megértéséhez, kiolvasásához pedig időre van szükség. A 21. század látogatója hogyan teremthet időt a kiállítás olvasásához?

RE: Türelem és idő. A komplex tartalmak megértéséhez bizony olvasni kell, de igyekeztünk a szövegekben kiemelni a lényeget, elhagyni az idegen szavakat és közérthetően fogalmazni. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy a kiállítás összes tárgyának a feliratát mindenkinek el kellene olvasnia. A bőséges szöveganyag inkább lehetőségnek tekinthető: szabadon választhat a látogató, hogy melyik érdekli, mi az, amihez közelebb kíván fizikailag és szellemileg lépni. A múzeum egy lassú műfaj! (Frazon Zsófia)

R: A Művek és történetek egy életmű, a képtár élettörténetének a feldolgozása. Ez a visszatekintés hogyan segítheti a gyűjtemény fejlődését?

RE: Talán leginkább egy fontos lépcsőfoknak nevezném az egy évtizede zajló feldolgozás folyamatában. Amíg egy múzeumi, kurátori csapat nem pörgeti végig a rá bízott anyagot, nem modernizálja a gyűjteményi nyilvántartást, addig valójában nem tudja, hogy miben van. Óriási lépés, hogy a képtári csapat már jelentős eredményeket ért el a negyvenezres gyűjtemény revíziójában. Ez ad egyfajta biztonságot, tudást, előhoz csomó tárgyat, és beindítja a róluk való gondolkodás folyamatát. Nagyon fontos erről is beszélni, mert a látogató a múzeumban tárgyakat és történeteket lát, de nem világos számára, hogy ezek mögött egy múzeum munkájának láthatatlan része, a gyűjteményezés húzódik meg. Ezek a tárgyak ugyanis valamikor, valaki(k)nek köszönhetően a gyűjteménybe kerültek és megőrződtek. Egy-egy nagyobb vásárlás ugyan bekerül a hírekbe, de a legtöbbször nem a gyűjteménygyarapítás, inkább a kiállítások kerül az érdeklődés fókuszába.

Annál markánsabban él a köztudatban a „raktárban porosodó műtárgyak toposza”, amire folyamatosan próbálunk reflektálni a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár Ki a raktárból! sorozatával is. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a raktári műtárgyanyag, a gyűjtemény a múzeumi munka alapja, aranytartaléka. Ha nincs, akkor nincs mit felfedezni, nincsenek saját anyagból rendezett időszaki kiállítások. Ha nincs gyűjteményezés, vagyis nem vásárol, szerzeményez a múzeum, akkor olyan lyukak fognak keletkezni a történetünkben, ami később nehezen vagy egyáltalán nem pótolható. Ha el is felejtünk néha évtizedekre tárgyakat, mert ideológiailag terheltek vagy a művészek kikerültek a kánonból, soha nem tudhatjuk, hogy mikor fognak újra előkerülni és válnak relevánssá. A művészet története jelentős részben újrafelfedezések története. Ezért a szerzeményezés őrült nagy felelősség, és ezt a Fővárosi Képtár története is alátámasztja: ha a hatvanas-hetvenes években, a Képtár újraalapításakor a muzeológusoknak nem ennyire jó a szeme és nem ennyire alaposan végzik a munkájukat, valamint a fenntartó nem ad elég pénzt, akkor ma nincs Rippl-Rónaink, nincs Bernáth Aurélunk, Farkas Istvánunk, Ferenczy Noémink, nincs Derkovits Gyulánk és … nincs ez a kiállítás sem.

Rippl-Rónai József: Fivéreim, Lajos és Ödön, 1918

A kiállítás 2025. február 2-ig tekinthető meg a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum kiállítótermében.
Kurátorok: Árvai Mária, B. Nagy Anikó, Molnárné Aczél Eszter, [Oth Viktória], Páldi Lívia, Róka Enikő, Veress Orsolya