KIÉ LEGYEN A GYERMEK? Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör / Szegedi Nemzeti Színház

Úgy tűnik, nem nagyon lehet olyan darabot választani a 20. századi klasszikusok közül, amely ne volna tán még a maga koránál is aktuálisabb napjainkban. Megint minden olyan ismerős. Diktatúra, dúsgazdag elöljárók, és egy gyermek, akit el lehet hagyni.

A 2018-as POSZT-on feltűnő volt, hogy három színtársulat is A kaukázusi krétakört játszotta, pedig akkor még nem is robbant be a köztudatba az itthoni gyermekvédelem zűrös állapota. Brecht művének fő kérdése, hogy kinél van jobb helye egy elhagyott gyermeknek, nem is lehetne érvényesebb, mint a mai Magyarországon. A Szegedi Nemzeti Színház november végén Ungár Júlia fordításában mutatta be a darabot.

Ami „tulajdonképpen két történet” – ahogy a darab keretjátékában is elhangzik –, a két felvonás látszólag tényleg két világ, más a főszereplő itt és ott. A köztük lévő kapocs persze megvan a mélyben, ugyanis egy szélsőséges politikai konfliktus következményeinek kétféle vetületével szembesülünk. Az első rész inkább a szívé és az érzelemé, a pánikban hozott ösztönös döntések terepe, a második viszont egy kibillent társadalmi helyzet látlelete arról, hogy például mit tesznek, és hogyan viselkednek a „győztesek”. A két vektor a darab végén összefut, s bármilyen alamuszi és alantas gesztusoknak vagyunk is tanúi közben, az emberség mindent felülír, s azé a boldog vég, aki megérdemli. Sziruposan hangzik, de Brecht mesébe illő optimizmusa azért – akármilyen becsapós lágysággal szövi a fonalat Gruse körül – nem fedi el a karcos tollú, okító szerzőt, s az ezúttal feltálalt tanulságot nagyon jólesik lenyelni.

Az előadás első fele rendkívül megindító. Csordultig telt szívvel megyünk ki a szünetre, s ezt a Grusét játszó Ács Petra műveli velünk, akire mintha ráöntötték volna a szerepet. Gruse minden döntését eredendő jósága és a túlélésbe vetett naiv bizakodása vezeti, ami az alakítást akár monotonná is tehetné, ám a színésznő játéka, illetve érzelmi skálája rétegzett és sodró. Gruse élete attól kezdve, hogy magára vállalja a hátrahagyott csecsemő sorsát, csupa menekülés és túlélés, még egy „okosan” kimódolt kényszerházasságba is belevág magukat mentendő, pedig sírig tartó hűséget és végtelenig tartó várakozást ígért harctérre küldött kedvesének. Szimon Csacsavának, a Gruséba szerelmes katona megformálójának, vagyis László Gáspárnak nincs túl nagy szerepe, már ami a szöveg terjedelmét illeti, kettősük mégis maradandó élmény, tiszta szívű, az akadályok legyőzésében hinni tudó párosuk kevés jelenete is megejtő.

Ők a (Brecht által sem ismert, de milyen jól elképzelt!) távoli Grúziában, egy puccs kellős közepén találnak egymásra, ugyanis a történet gyújtópontja a népet elnyomó kormányzó elleni merénylet, melynek fő- és mellékszereplői a zavaros politikai helyzet éllovasai: a bőrüket mentők, a számítók, a fosztogatók, az erőszaktevők és a többi. Ennek megfelelően a darabban rengeteg a szerep, melyeket Tárnoki Márk rendező még a szokásosnál is szűkebb színészgárdára osztott. Szegeden tizenegyen játsszák a darabot, a negyvennél több mellékszerepet heten, Szilágyi Annamária, Borovics Tamás, Szívós László, Tánczos Adrienn, Turi Péter, Szegezdi Róbert és Molnár Erika jelenítik meg. A mű szerkezetéből adódóan csak néhányuknak adatik meg, hogy valamely karakterükben többet is felvillantsanak a funkcionális jelenlétnél, pl. Borovicsnak, Szegezdinek és Turi Péternek.

De nem csak azért nehéz írni a népes szereplőgárda játékáról, mert egy-egy figurájuk többnyire csak szösszenet, hanem mert úgy tűnik, mintha a színészvezetés, vagyis a karakterek tüzetes elemzése elmaradt volna. Így aztán a színpadon lévő aktorok saját eszköztárukra és rutinjukra támaszkodva próbálják hitelessé tenni az adott szerepet.

A fotók forrása: Szegedi Nemzeti Színház

A figuraelemzés hiányát a legnehezebb szerepet játszó Gömöri Krisztián is megszenvedi, hiszen Acdak, a puccs utáni időszak botcsinálta bírója igen összetett figura. Egyszerre komolytalan és megbízhatatlan iszákos, ugyanakkor mély belső igazságérzettel rendelkező sztyeppei Robin Hood, aki a gazdagokat nem kíméli, a szegényeket azonban segíti. Ráadásul rajta áll a történet megoldhatatlannak tűnő megoldása is, a mű végső csúcspontjának levezénylése: kié legyen a gyermek, azé, aki megmentette, megszerette és felnevelte, vagy a vér szerinti anyáé, akit erősebben vezérel a juss megszerzése, mint a szülői szeretet. Leírva ez is banálisan hat (de az itthoni örökbefogadási törvények felől nézve mégsem), ezért is lehetett volna a címadó jelenet, a kaukázusi kör próbája katartikusabb hatású.

Viszont nagy erénye az előadásnak az Énekmondó szerepében Lelkes Botond, aki egyben az előadás zeneszerzője is. Hangszerei mellett végig a színen van – sőt, amikor a gyermek fizikai jelenlétére szükség van, ő formálja meg –, élőben elhangzó dallamai több mint evidensen simulnak a különböző helyzetekhez.

A dramaturgiai munkát Sándor Júlia végezte, a jelmezeket és a díszleteket (melyek közül a legsziporkázóbb Gruse bátyjának felnagyított folk motívumos otthona) Molnár Anna tervezte.

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház oldalán itt található.