KÉK, SÁRGA, VÖRÖS Székely Csaba: Az igazság gyertyái / Budaörsi Latinovits Színház

Ez már a második szerencsés találkozása Székely Csaba drámaírónak és Alföldi Róbert rendezőnek a Budaörsi Latinovits Színházban. A 2021-ben műsorra tűzött és mindmáig futó Öröm és boldogság ugyanúgy Erdélyben játszódik, továbbá ugyanúgy egy kisebbséginek mondott létformát visz színre a humor és a borzongatás ábrázoláseszközeivel, mint a most bemutatott darab, Az igazság gyertyái. Csak éppen ezúttal nem a melegek volnának ez a kisebbség a történő jelenünkben, hanem a bözödújfalusi székely zsidók a máig eleven fájdalmat okozó múltban.

Persze óriási a veszélye, hogy tanmesévé kerekedjen a 19. században zsidó vallást választó szombatos székelyekről szóló darab és előadás (olyanná, mint amilyen például Tadeusz Slobodzianek sokszor és sikerrel játszott darabja, A mi osztályunk, de gondolhatunk akár Székely Csaba szintúgy sikerrel előadott 10 című drámájára is). Ezt a veszélyt Székely és Alföldi (a dramaturg Bíró Bence segítségével) egy sajátos szereplő beiktatásával kerüli el: a tartalmasan bájos Hartai Petra által játszott Kovács Sára hibbantságig fokozódó érzékenységgel beszélget önmagával (az ábrázolt történet szerint) és szól hozzánk (az ábrázolásmód dramaturgiája szerint). Tőle tudjuk meg a székely zsidók történetéről mindazt, amit szükséges tudnunk az 1940-es évek elején játszódó főtörténet követéséhez (és amit jóval bővebben elmesélt Szávai Géza Székely Jeruzsálem című, 2000-ben megjelent képes esszékönyve). És persze az ábrázolt történelmi időszakon túli idők rombolásáról, a Ceaușescu-diktatúra legvégén, 1988-ban vízzel elárasztott Bözödújfalu pusztulásáról is tőle értesülünk az előadás végén.

Ahogyan Székely megtalálta a témakezelés dramaturgiai kulcsát, úgy találta telibe Alföldi rendezése azt a hangfekvést, amely bármiféle túlzásba vitt székelykedés nélkül tud szólni az Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után életbe lépő faji zsidótörvények (történetesen vallás szerint zsidó) bözödújfalusi áldozatairól. A nem csupán erős jelentéssel, de érzéki jelenléttel is rendelkező sárga és kék színek uralják a hideg fénnyel megvilágított, geometrikusan stilizált és könnyen mozgatható elemekből összeálló színteret (díszlettervező: Kálmán Eszter), ahol a Kovács család szűkebb és tágabb otthona fokozatosan változik át az otthontalanság terévé. Karakteresen különbözik tehát a budaörsi bemutató látványvilága a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Sebestyén Aba által rendezett ősbemutatójának jó néhány fokozattal naturalistább színpadképétől. A jelmezekben (Tihanyi Ildi) is érvényesülő színegyütteshez társul később a piros (a második felvonásban): először a falusiak által levágott disznó horrordadaista bábjának teljes felületén (a megpörkölt állat a marosvásárhelyi ősbemutatón realistafekete volt, oldalán az 1943-as évszámmal), majd azután a véresre vert emberi arcokon. Az előadás ezt a tér- és érzetadottságot viszi következetesen végig – a Székely-darab dramaturgiai logikája nyomán. Ahogyan a legmindennaposabb emberi örömökkel és bánatokkal, kisebb-nagyobb szabálytalanságokkal is együtt élő székely kedély működésmódja fokozatosan átfordul az intézményesített népirtás kényszerkörülményeibe.

A családi és közösségi nehézségeket feldolgozó, székely humornak nevezett vitális verbalitás ebben a baljós látvány- és hangzástérben kapja meg azokat az árnyalatokat, amelyek azután kiteljesednek a hétköznapokat felülíró borzalomban. Ám a Székely-darab és a budaörsi előadás még itt, az iszonyat kellős közepén sem fordít hátat a nevetve borzongatás vagy borzongva nevettetés eszköztárának: ahogyan a színpad előterébe ültetett két zsidó, a vonalas Bürger (Spolarics Andrea) és a megengedő Rosenfeld (Takács Katalin) vitatkoznak a velük együtt nem fajuk, hanem vallásuk miatt elpusztítandó székely zsidók mártíriumának érvényességéről, valódiságáról. (A marosvásárhelyi előadáson egyébként Bürger és Rosenfeld a deportálásra váró sorstársaik között vitatkoztak – utóbbiakat a szükségszerűen más adottságú budaörsi színpad teljességgel más felfogású látványvilágában sárga luftballonok helyettesítenek.)

Pelsőczy Réka. A fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház

A darab és az előadás dramaturgiai ívét adja az a látványos feszültség, amely szépen-lassan kibontakozik a főbb szereplők két típusa között: vannak azok, akik nem változnak az idők változásával (náluk a hithűség és az erkölcsi tartás tehát karakterhűséget is jelent), és vannak azok, akik viszont igen. Az előbbi csoportba tartoznak: a már említett Kovács Sára, azaz „Sárika”; a hitéhez minden körülmények között ragaszkodó anya, Kovács Márta, akit Pelsőczy Réka játszik, méghozzá a marosvásárhelyi előadás díjazottjához, B. Fülöp Erzsébethez fogható nívón, persze teljességgel más, az elidegenítőbb budaörsi változathoz (és saját alkatához is jobban) illő hangfekvésben; az érzelmi és gondolati ellentéteket halmozó dramaturgia keresztjén vergődő fiú, Kovács Sámuel, Fröchlich Kristóf minden porcikájában kidolgozott alakításában. Látványos családi ellenponttá válik a székely kedélyességgel mindig a könnyebb és kellemesebb utat választó férj és apa, Kovács Mózes, akinek szerethetően megbízhatatlan lényét Ilyés Róbert kelti emlékezetesen életre. Vannak továbbá a hatalmi nyomásnak és saját rosszabbik énjüknek kiszolgáltatott, különböző mértékben eltorzuló falusiak: a vele született gyengeségből fajgyűlölővé satnyuló tanító (Nagypál Gábor); a rákényszerített tehetetlenség tömegvonzásának ellenállni nem képes falubíró (Mertz Tibor); valamint a hivatásához képest igencsak hitvány lelki anyagból gyúrt unitárius lelkész (Chován Gábor). Ez utóbbi jellemvacakságának tükrében csak még inkább felragyognak a jellemesebb családtagjai: rendíthetetlen segítőkészségű felesége (Bohoczki Sára) és lehengerlő bájosságát harsányan és visszafogottan is kinyilvánítani képes lánya (Koós Boglárka). A faluba érkező új katolikus pap (Sas Zoltán) pedig veleszületett csetlését-botlását teszi próbára a neki adatott történelmi pillanat morális akadálypályáján. És akkor már ne feledkezzünk el a karakterhűség rossz változatának megtestesítőiről sem: a klasszikus komikus páralakok (mint amilyen például A kastély két segédje Kafkánál) lidérces párhuzamát nyújtó, amolyan vadászlesféleségre felültetett csendőrtisztekről (Böröndi Bence és Juhász Vince); a hivatalos merevségtől a mélyen emberi beszartságig masírozó csendőrparancsnokról (Szőts Orsi); valamint a darab legstatikusabb alakjáról, a színtérre beviharzó, majd onnan kiviharzó Gestapó-tisztről (Kocsó Gábor).

Tulajdonképpen így lehet elmesélni tanulságos és megrázó történelmi eseményeket színházi nyelven: helyzetekkel és jellemekkel, érzelmekkel és indulatokkal, humorral és kegyetlenséggel, a tanításkényszer és a pátoszakarás legcsekélyebb becsvágya nélkül.

Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház oldalán itt található.