KEDÉLYESEN SZÉTHASADVA Hajnóczy Péter: A Halál kilovagolt Perzsiából / Katona József Színház

Bagossy Júlia rendezésében ugyanis a főszereplő alakja megháromszorozódva jelenik meg. Három különböző életkorú színész (Mészáros Béla, Vízi Dávid és Jakab Balázs) játssza a szerepet, ami megengedi azt az értelmezést is, hogy a figura három életfázisát látjuk – és az életfázis nemcsak a munkához, világhoz, nőkhöz, de az alkoholhoz való viszonyt is tükrözi. De talán az sem véletlen, hogy nem hasonló alkatú színészeket látunk; reakcióik, gesztusaik éppúgy eltérőek, mint kedélyállapotuk. Vagyis a három alak nemcsak három különböző fázist jeleníthet meg, de ugyanannak az állapotnak az eltérő színeit, oldalait is.

Ez a megoldás természetesen meghatározza az előadás színházi nyelvét, amely kulcskérdése A Halál kilovagolt Perzsiából színrevitelének. Hajnóczy Péter legismertebb és alighanem legjelentősebb alkotásáról nehéz volna azt állítani, hogy erősen színpadra kívánkozik. Igaz, sok minden megjelenik benne a hetvenes évek Magyarországából, annak szürke mindennapjaiból, eltérő életstratégiáiból – de a legfontosabb mégis az, ami a főszereplő tudatában történik. A regényt majd’ fél évszázad távlatából is az teszi egészen különlegessé, ahogyan a belső pokolba, a valósággal és az alkohollal való viaskodás folyamatába belelátunk. Valahol a valóság és képzelet, az álom és ébrenlét határán vagyunk; a jelenkori magány, depresszió érzése keveredik az ifjúkori emlékekkel, az alkoholos víziókkal, a jövőtől való szorongással, miként a bor a szikvízzel, a Kádár-kor világa a tudatmódosítók hatásával. A regény hangneme ennek megfelelően rétegzett: a szenvedés naturalisztikus ábrázolása sok iróniával és öniróniával keveredik. Talán ez a rétegzettség foghatja meg azokat a fiatal alkotókat, akik a mű színre vitelének érvényes formáját keresik. 2017-ben a Trafóban Szenteczki Zita és Juhász András egészen sajátos technikára építve adaptálták színpadra a regényt: különleges technikai megoldásokkal megjelenítve az emlékképeket és a víziókat, szinte lefényképezték a szétesni készülő tudatot, és hátborzongató atmoszférát teremtve ezeken a vizuálisan megjelenített tudattöredékeken keresztül láttatták a történetet. Bagossy Júlia ettől élesen eltérő úton indult el. Igaz, amikor a játék elején a szoba váratlanul mozgásba lendül, még felrémlik a lehetősége annak, hogy ezúttal is a sötét víziók kerülnek a fókuszba. Ám a későbbiekben ezek inkább csak az effektusok szintjén maradnak meg (a Kálmán Eszter által szuggesztíven kopárnak berendezett, élettérként is értelmezhető szobát Pető Gergő alkalmanként éles, változatosan élénk színű, hideglelősen szürreális fényekkel világítja meg).

A játék egészét azonban a bevezetőben említett ötlet határozza meg. Kétségkívül van színpadi többletjelentése annak, hogy három színész alakítja a főszerepet, de formailag, stilárisan erősebben determinálja az előadást, mint tartalmilag. Egyrészt lehetőséget ad arra, hogy a főhős alakváltozatai szellemes dialógust folytassanak egymással, másrészt hárman, háromféleképpen narrálhatják önmagukat, és persze megélhetnek egy-egy jelenetet egyedül, önmagukban is (miközben egy másik alakváltozat esetleg mellékszereplőként gyalogol bele saját életébe). Ez a forma az előadás egészét alapvetően a játékosság, a humor, az irónia felé tereli. Ebből adódnak a további szellemes ötletek, melyek közül a legfrappánsabb és legszemléletesebb kétségkívül a már említett borosüveg-báb. De virtuózan ötletes a koreográfia is: Horkay Barnabás néha úgy komponálja a mozgást, hogy a három színész mozdulatai együttesen adnak ki egy teljes mozgássorozatot. A gegek természetesen nem pusztán a főszereplőhöz, hanem a közeg bemutatásához is kapcsolódnak. A kor zenei világát például Tasnádi Bence egymaga személyesíti meg, aki mintha csak a táskarádióból pattanna ki, úgy énekli – valahol az imitáció és a paródia határán – a korszak legismertebb táncdalait. Ami először nagyon vicces, másodszor már nem annyira az, aztán pedig inkább csak a színészi kreativitás miatt marad emlékezetes. És ahogy halad előre a játék, egyre inkább ezt érzem az előadás egészére vonatkoztatva is. Sorjáznak az ötletek, a gegek, eleinte kifejezetten mulatságosak, később egyre kevésbé azok, de nem azért, mert ízlésük cserben hagyná az alkotókat, hanem egyszerűen azért, mert a hasonló jellegű poénok többedszerre már nemigen mozgatják meg a befogadói rekeszizmokat – és a képzeletet sem. A játékosság, az önirónia, a humor pedig óhatatlanul is egyfajta kedélyesség felé billenti a jeleneteket; voltaképpen minden figura szerethető itt, a csábító borosüvegről nem is beszélve – és ha ők ilyenek, maga az ábrázolt világ sem lehet olyan borzalmas. Az, hogy ebbe (vagyis a világba, Kádár-korba, magányba, szorongásba, alkoholba) könnyen bele is lehet halni – mint ahogy a szerzőnek két évvel a mű megjelenése után sikerült is – gyakorlatilag kimarad a játékból. Nemcsak tematikusan, hanem – a derűs atmoszférának köszönhetően – még a fenyegető lehetőség szintjén is.

Tasnádi Bence. A fotók forrása: Katona József Színház

A sokszínű, lendületes, remek humorú színészi szerepformálások is elsősorban szakmai kvalitásaik, pontos egymásra hangoltságuk miatt érdekesek. Mészáros Béla, Vízi Dávid és Jakab Balázs alakítása úgy kapcsolódik össze és úgy válik szét, mint egy kórus három szólama: mindegyikük külön egyéniség, de mégsem pusztán azok a változatosan elnyűtt ingek, trikók, nadrágok forrasztják őket össze egyetlen karakterré, amelyeket Balla Hanga rájuk ad, hanem egymásból építkező gesztusaik, mozgásuk, tekintetük is. Tóth Zsófia Krisztinaként hol megrajzolja, hol finoman elrajzolja a korszak sajátos álomlányának portréját; a csinos, adottságaival kigondoltan sáfárkodó, a korszakhoz illő karrierre vágyó, így az alkoholista férfin előbb-utóbb túllépni kényszerülő nőét. Rujder Vivien pedig csendesen erős jelenléttel formálja meg a megértő, empatikus, támaszt nyújtani próbáló, de végső soron tehetetlenségre kárhoztatott társ alakját. Szirtes Ági pedigréjére kényes, minden rendszerhez alkalmazkodni próbáló, az örök optimizmus álcája mögé bújó asszonynak láttatja Krisztina anyját – alakja valamelyest túlmutat önmagán. Ez utóbbi fokozottan érvényes Tasnádi Bence remek karikatúráira, főként a már említett táncdalparódiákra. A színvonalas és szellemes karakterformálásoknak köszönhetően akkor is tudunk mosolyogni az előadáson, amikor az ötletek, gegek már kimerülni látszanak. De a nevetés nemigen forr a torkunkra; az ábrázolt világ kilátástalansága, illetve a világgal, az alkohollal, a személyes démonokkal folytatott küzdelem kegyetlen analízise – vagyis mindaz, ami Hajnóczy Péter regényét leginkább élteti – jobbára hiányzik a Bagossy Júlia rendezte bemutatóból.

Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található.