„ITT VAGYOK HUSZONNÉGY ÉVESEN, ÉS FOLYAMATOSAN AZT ÉRZEM, EL VAGYOK KÉSVE” Interjú Komáromy Besével

Revizor: A FreeSZFE színházcsináló osztályába jártál. Milyen ez a képzés? Kívülről nagyon másnak tűnik számomra, mint az egyetem.

Komáromy Bese: Más, igen. Egy két éves képzés már csak hossza-jellege miatt sem tud csodákat elérni, de ez nem is volt célja. Intenzív volt, nagyon sokat tanultam a tanáraimtól és osztálytársaimtól is, és elég jól belökött a színházi körforgásba, sokat segített az elindulásban. A FreeSZFE előtt nekem semmi közöm nem volt a színházi szakmához.

R: Tehát kapcsolatépítés szempontjából is sokat jelentett?

KB: Persze, de az például, hogy Barda Beáta és Kulcsár Viktória adott órákat, sokat segített abban is, hogy megértsem, hogy épül fel a független színházi élet. Ez nagyon hasznos tudás.

R: Azok után, hogy ők elmondták, hogy működik ez a szakma, neked volt még kedved belevágni?

KB: Elég lesújtóak voltak ezek az órák, amikor egyszerre tizenöten bólogattunk egy teremben, hogy igen, valóban nem éri meg. Vagyis a belső indíttatás miatt megéri, de megélni nemigen lehet belőle.

R: Van B-terved, hogy mit lehetne az alkotói munka mellett csinálni?

KB: Sajnos nincs. Ezen a szakmán belül próbálok lavírozni különböző szerepkörökben: leginkább filmekhez szoktam maszkokat, sebeket készíteni, néha napján még szerepeket is elcsípek. Tudom, nagyon naiv az, hogy független színházi-filmes alkotóként megéljen az ember – meglátom, hogy ez még meddig húzható így.

R: A második rövidfilmed készül a Boddah produkciós irodánál. Az első, a Marcang, ami egy testhorror, meghívást kapott Norvégiába, Kínába és Izraelbe is. Hogy jött a képbe színházcsinálóként a filmezés?

KB: Az, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, óvodás korom óta világos. Először a színészet tetszett meg, ami gyerekeknél gyakori, és nagyjából tíz éves koromtól kezdve csinálgattam amatőr filmeket a barátaimmal. A színház mellett takaréklángra került a film, Osváth Gábor producer lökdösött vissza, és nagyon örülök, hogy ez megtörtént, ráadásul inspiráló alkotótársakra találtam. Az említett Marcangban Dér Zsolt és Pásztor Dániel szerepeltek, a most utómunka-fázisban lévő Dögsúlyban pedig Pásztor Csilla, Váradi Gergely, László Gáspár és Kuttner Bálint lesznek láthatóak. Ezt, hogy van egy kis filmes tapasztalatom, hálásnak érzem a színházi munkáim során, a filmes munkáknál pedig azt, hogy van egy kis színházi tapasztalatom.

R: Radikálisan másképp gondolkodsz filmről, mint színházról?

KB: Tematikailag nagyon hasonlítanak a filmes és színházi rendezéseim, de azt érzem, hogy a filmben sokkal többet meg merek engedni magamnak. Kényelmesebben mozgok elemeltebb, allegorikus történetekben. Nagyon szeretem, amikor a lélektani szint fizikai síkon jelenik meg. Érdekel a testhorror műfaja, aminek A szer című film most épp egy izgalmas példája. De meghatározó kamaszkori filmélményem Darren Aronofsky Fekete hattyúja is. Nagyon élvezem, hogy a vásznon olyan dolgokat is megcsinálhatok, amik színházban lehetetlenek. Színházban pedig sokkal szövegközpontúbb a gondolkodásom, és az atmoszféra megteremtése, az intimitás érdekel.

R: Ez szerintem nem teljesen igaz. A testsértés mind a Soha jobban, mind pedig a szememfénye című darabodban fontos elem. És mindkettőben köze van a lélektanhoz. Hol vannak a színházban a megmutathatóság határai?

KB: Ezzel próbálok kísérletezni, a szememfénye próbái alatt rengeteget gondolkozunk rajta, hogy mi az, ami még belefér a színpadon. Ezek nem nagy dolgok, de folyamatosan igyekszünk odafigyelni, hogy a jelenetek ne pukkadjanak ki, ne legyenek gagyik. A Soha jobban esetében a legbrutálisabb jelenetből tulajdonképpen semmi nem látszik: Pereznyák Nikolett végig szoknyában van, és ez egy hosszú, csendes jelenet. Ott azt éreztük, hogy addig lehet elmenni, amíg hihető, de nem fröcsög benne művér, és nem válik egy horrorshow-vá.

R: Eddigi munkáidból az derül ki, hogy a kevés szereplős kamaradrámák érdekelnek. Ez tényleg így van, vagy írás közben már az érdekel, hogyan fogod hatékonyan színre vinni az adott darabot?

KB: Is-is. A Soha jobban a FreeSZFE-s vizsgám volt. Először ketten játszottuk Nikivel, egyértelmű volt és így kellett és nagyon mi voltunk. Aztán a vizsga után a továbbjátszás tervezésekor már csak rendezőként akartam jelen lenni, így érkezett Nyomárkay Zsigmond a projektbe. Sok pluszt hozott az előadásba, nagyon jól működik a kettősük. A mostani bemutatónál már tudatosabban írtam kétszereplős darabot. Már eléggé vágyok egy többszereplős, nagyobb szerkezetű műre, ennek azonban sajnos nincs sok realitása, mert két embert is nagyon nehéz egyeztetni. Már csak azért is, mert nem tudok olyan fizetéseket ajánlani, amiért el lehetne dobni minden mást – így mindenki a kevés szabadidejében próbál.

R: A drámáid formailag klasszikus hagyományokat visznek tovább. Milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak az analitikus drámaformában? Mi újat tudsz vele megmutatni?

KB: Most ez jön belőlem, de nem gondolom, hogy kitaláltam volna bármi nagy újdonságot. Vonzanak ezek a szeretetért kapálózó, elveszett karakterek, akik felbukkannak a drámáimban. Izgatnak az elhallgatások, és az olyan feszült helyzetek is, amelyekben mindent ki lehet mondani. Az a pont, ahonnan már nem lehet visszatérni a normális kerékvágásba, ahonnan már minden csak eszkalálódni tud. Aztán majd egyszer szeretnék optimistább dolgokat is írni.

R: A saját szövegeidet állítod színpadra. Ez kívülről egyszerűnek tűnhet, de lehetnek hátulütői is. Van valaki a közeledben, aki külső szemként tud ránézni arra, amit épp csinálsz?

KB: Dramaturg konzulens szokott lenni (most Selmeczi Bea), és akarva-akaratlanul a színészek is kvázi dramaturgokká válnak, ahogy megszólalnak a szövegek, hamar kibukik, mi felesleges. Ettől függetlenül érzem a veszélyét annak, hogy az író és a rendező ugyanaz, miközben azt látom, hogy én elsősorban magamhoz értek, és a saját nyelvemet beszélem. Emiatt nagy könnyebbség számomra, hogy a saját drámáimmal dolgozhatok. Ha az ember más szövegével dolgozik, abban kevesebb szabadságot érez – én egyelőre nem is vagyok erre a legalkalmasabb.

R: Mi a legnagyobb rendezői kihívás számodra a szememfénye című előadásnál?

KB: Megtalálni a jó arányt: legyenek mélységei, de lehessen rajta nevetni is. A jelenetek könnyen fordulhatnak melodrámába, keressük bennük az esetlenséget, hogy hogyan tudnak megszólalni ezek a tömény szövegek, hogyan tudnak megélni a néha falig eltolt szituációk.

R: A szememfényében Pataki Ferenc és Pigler Emília játszik. Miért éppen rájuk esett a választásod?

KB: A női főszerepet Emire írtam, az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy neki kell játszania, és most a próbákon bebizonyosodott, hogy ezt jól gondoltam. Pataki Ferivel, mikor először megkerestem, hogy érdekelné-e a szerep, és találkoztunk, nagyon jó beszélgetés kerekedett, és már ott elkezdtük együtt boncolgatni az anyagot. Mindketten rengeteg energiát fordítanak a próbákra, meghatóan sokat foglalkoznak az anyaggal, és keresik, hogy mi miért történik, hogyan tudnák a szerepüket a legjobban felépíteni.

R: A darab lényeges eleme, hogy két generáció egy-egy képviselője találkozik benne. Szerinted nehéz általában ma egy huszonéves és egy negyvenes embernek egymást megértenie?

KB: Nagyon szeretném azt hinni, hogy nem az. Természetesen bosszantó szokott lenni, amikor az idősebb generáció tagjai azzal jönnek a mi problémáinkat hallva, hogy „nekünk is nehéz volt”. Ezt semmiképp nem kérdőjelezem meg, minden generációnak megvan a maga csomagja, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg tapasztalatunk egyezik. Azt viszont nagy különbségnek érzem, hogy itt vagyok huszonnégy évesen, és folyamatosan azt érzem, hogy nincs időm semmire, mert el vagyok késve.

R: Mivel?

KB: Nyilván ez egyrészt a generációmra jellemző FOMO-érzésből is fakad, ugyanakkor ezt csak erősíti, hogy sok oldalról kapjuk a világvége-hangulatot: klíma, háborús helyzet, az AI megjelenése. Még akkor is, ha próbálom reálisan nézni a helyzetet, ott marad az az érzés, hogy jó, de nekem még le kell élnem egy egész életet. Bizonytalan minden, nem lehet látni, mi következik akár csak tíz év múlva. Akárhogy is nézzük, a művészet végül is egy luxus, és eljöhet olyan világ amikor még lejjebb kerül a prioritásokban. Emiatt úgy érzem, hogy mindent most kell megcsinálnom, mert később már nem biztos, hogy lesz rá lehetőségem.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.