3 months
3
Már csak azért sem lenne ildomos a cikk elején közhelyeket sorolni Bob Dylanről, mert az ő pályájától és személyiségétől ez igencsak távol áll. Az ellen viszont talán neki sem lehetne kifogása, hogy röviden megemlékezzünk (ha nem is a teljesség igényével) az eddigi Dylan-filmográfiáról. Martin Scorsese például több dokumentumfilmet –No Direction Home, Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story – készített az egyetlen Nobel-díjas dalszerzőről, amelyekben Dylan pályájának különböző szakaszait és a közönség reakcióit is feldolgozta. Szintén a dokumentumfilmes szcénában D. A. Pennebaker Dont Look Back-je a direct cinema egyik kitüntetett darabja a ‘60-as évekből, de a kortárs film egyik különce, Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol, May December) is szentelt a zenésznek egy mozit az I’m Not There képében, amelynek különlegessége, hogy a Dylan-jelenséget épp a performativitás, a sokszínűség kulcsszavaival próbálta megragadni, hiszen több színész is eljátszotta Dylan személyiségének fontos elemeit.
És most itt van James Mangold, aki tisztes hollywoodi iparos, néhány alkalommal azonban sikerült kilépnie ebből a skatulyából: a szintén életrajzi, a mostani filmben is feltűnő Johnny Cashről szóló A nyughatatlan kritikai elismerést hozott számára, a Logan – Farkas új szemszögből közelített a képregénymítoszhoz, Az aszfalt királyai az autósport legendás párharcát dolgozta fel. Ami rendkívül érdemes Mangold fimográfiájával kapcsolatban, hogy bár láthatóan érdeklik a teljesítményükben szinte kényszeres maximalisták, közben ezeket a történeteket is a klasszikusan midcult megközelítésével dolgozza fel, így a Sehol se otthon (angol címén A Complete Unknown) alatt is végig azon gondolkodhatunk, ez nem egy olyan paradoxon-e, ami az egész film megítélését meghatározza.
Mangold mozija Dylan pályafutásának egy kitüntetett szakaszát meséli el. 1961-ben egy teljesen ismeretlen fiú keresi fel Pete Seegert (Edward Norton), a folkzene legendáját pedig hamar meggyőzi a zárkózott, mégis ösztönösen szuggesztív fiatal, és lehetőséget ad neki. Dylan pályája meredeken ível felfelé, a szféra új királyának kiáltják ki, idővel azonban új zenei irányokba akar elmozdulni, és ez megrökönyödést kelt a közönség soraiban és a környezetében egyaránt.
A Bohém rapszódia sikere óta sorra jönnek a zenés életrajzi filmek, Mangold pedig sok tekintetben csatlakozik is ehhez a hullámhoz, egy döntő változást azonban eszközöl: a rendező nem próbál kényszeresen pszichologizálni és mindenáron valamilyen lélektani okhoz kötni Dylan minden filmbéli mondatát és döntését. Egyes karakterek még humorizálnak is azon, hogy a zenész semmit nem árul el a múltjáról, vagy ha igen, kényszeresen ferdíti a valóságot. Mangold rendezése így elkerüli, hogy megfilmesített enciklopédia-szócikké váljon, a fontos események felsorolása és a lélektani magyarázatok helyett szituációkban, interakciók által próbálja megmutatni a főhős személyiségének különböző aspektusait.
És itt kell visszatérnem a korábbi kérdésekhez, mert ettől függetlenül azt nem állíthatjuk, hogy a rendező minden hollywoodi szabályt megtagadna, sőt, a film dramaturgiailag jól ismert sémát követ, soha nem megy annál távolabb és mélyebbre, mint amit egy mainstream életrajzi film keretrendszere megenged. Épp ezért marad velünk végig a dilemma, hogy a szépre csiszolt képek, a kifogástalan hollywoodi szakértelem alkalmasak-e arra, hogy egy ellenkulturális ikonnak méltó emléket állítsanak. Végül azonban mégis úgy állhatunk fel a film után, hogy valamit sikerült elkapni abból a bizonyos mágiából: amikor a záróképeken Bob Dylan elhajt Newport mellett, értjük, mi a különleges ebben a művészben.
Az az érdekes helyzet áll elő, hogy a szokásosan különös magyar címfordítás ezúttal termékeny utakra vihet, Dylan ugyanis egyszerre volt több szempontból ismeretlen (ahogy az eredeti cím sugallja), nem engedte megfejteni a titkot, de közben valóban nem érezte magát otthon sehol sem, a szüntelen mozgás lételeme volt. A dalok persze sokat segítenek a mítosz megteremtésében, a rendező ráadásul bravúrosan valósítja meg ezeket, csodálatos, amikor Dylan képében Timothée Chalamet még csak egy szál gitárral énekel Seeger előtt, majd amikor Newportban szól a Blowin’ In The Wind vagy a The Times They Are A-Changin’, akkor még a legedzettebb néző is a film hatása alá kerül.
Timothée Chalamet alakítása magától értetődően kulcsfontosságú volt, és a fiatal színész második Oscar-jelölését kiérdemelve bizonyítja is, hogy megfelelő művészi erővel rendelkezik egy ilyen szerephez. Alakítása nem válik bazári utánzássá, hanghordozása, sebezhetősége hiteles képet fest az ikonról. A színész és a forgatókönyv közös erénye, hogy a karakter egy pillanatra sem válik egysíkúvá, sok esetben nagyon nehéz azonosulni vele, de a film nem is feltétlenül ezt várja tőlünk. Általában azt szoktuk mondani, hogy a rendezők nagy művészekről szóló filmje nem tud nem szerzői önvallomás lenni, s ha ekként olvassuk a Sehol se otthont, akkor elsősorban a skatulyák elutasításának igényét láthatjuk a filmben, hiszen Dylan számára az a legkínzóbb, amikor rajongói nem tudják követni a művészi fejlődését, csupán a korábbi sikereket akarják újraélni. A művészi szabadság ebben a moziban – nyilván nem újdonságként – azt jelenti, hogy semmilyen külső tényező ne határozhassa meg a szerzői programot.
A főszereplő mellett néhány mellékkarakter is nagy figyelmet kap. Edward Norton meglepően visszafogottan (és Oscar-jelölést érdemlően) hozza az életrajzi filmek kötelező bölcs mentorát, de nála is fontosabb lesz a filmbéli Dylan két meghatározó szerelmi kapcsolata: Elle Fanning alakításában Sylvie – akit a zenész egykori barátnője, Suze Rotolo alapján alkottak meg a készítők – klasszikus támogató karakter, aki sosem értheti igazából Dylant, de próbálja számára megteremteni a biztos hátteret. Fanning remek színésznő, képes valódi drámai súllyal ábrázolni, amikor karaktere rájön, hogy ő nem lehet elég a zseninek (és ez megint egy remekül megvalósított dalhoz, az It Ain’t Me, Babe-hez kapcsolódik). A másik oldalon ott van Dylan nemezise és múzsája, Joan Baez, akit a szintén Oscarra jelölt Monica Barbaro kelt életre kifinomultan. Vele rapszodikusabb a férfi kapcsolata, és talán általa válik igazán érthetővé, Dylan hogyan volt képes használni az érte rajongó embereket.
A Sehol se otthon nem lépi át saját határait, ám ezzel együtt is remek film, ami bőven felülmúlja a legtöbb hasonló mozit. Elit hollywoodi minőség, ami mégis képes érvényesen beszélni valakiről, aki nem szereti, ha mások határozzák meg.
Hungarian (HU) ·