GRÖNLANDI PSYCHO Tasnádi István: Nexxt / Újvidéki Színház

Vissza a valóságshow-hoz: a néző itt belemegy a játékba, amikor aláveti magát a showbiznisz (másképpen: a profit) logikájának, részvételével pénzt termelve a nagyvállalatoknak, melyeknek a fennmaradásához is hozzájárul így. Vagyis duplán veszít: eladja a szabadidejét, és eladja saját magát is. Cserébe kellemes kikapcsolódást kap, ingerlik az érzékeit, és egy olyan világ ígéretével kecsegtetik, amelyben neki sosem lesz része. Fényben, csillogásban, kalandban, valami nem hétköznapiban. Még akkor is, ha borzong, fél tőle.

És a valóságshow-k logikája szerint egyre magasabbra kell tenni a lécet, egyre magasabbra az ingerküszöböt. Ezt diktálja az üzlet, de a világ is, amelyben élünk. Mosogatás vagy takarítás közben háborús felvételeket nézhetünk a tévében. A világban történő erőszak, agresszió és brutalitás betör az otthonokra, és szép lassan hozzászokunk. Nehéz újat mutatni, meghökkentőt, olyat, ami lebilincseli a nézőt.

Tasnádi István darabja akkor született, amikor ezek a kérdések még nem voltak ennyire kiélezettek, de valószínűleg már jól látszott, hová fognak kifutni. A Nexxt-et 2000-ben mutatta be a Krétakör Színház, 2001-ben Schilling Árpád rendezésében pedig már film is készült belőle. A főbb szerepekben: Mucsi Zoltán, Udvaros Dorottya, Bodó Viktor, mellettük pedig jobbára a Krétakör társulatának tagjai. Mai szemmel már szinte ártatlannak tűnik a film, dacára minden, benne látható borzadálynak.

Urbán Andrásnak tehát számot kellett venni ezzel az örökséggel, az azóta eltelt idővel, valamint azzal, hogy más geopolitikai környezetbe adaptálja a darabot. Újvidéken más kontextusba kerül a Nexxt, mint Budapesten, és éppen ez a másság az, amitől ez az előadás remekül működik. Urbán rendezéseitől amúgy sem idegen az erőszak, a brutalitás nyílt bemutatása, a politikai állásfoglalás, az erőteljes hang- és vizuális effektusok, a befogadás határainak a feszegetése. Csakúgy, mint a showműsorokban, ezért akár még szerencsés találkozásnak is nevezhetnénk ezt a választást. Annál is inkább, mert nemrégiben mutatták be a Történt egyszer Újvidéken című darabot, amelyben már jelen voltak a show- és revüelemek. Persze, az könnyed matiné a Nexxt-hez képest, de a színpadi eszköztár hasonlít valamelyest. Szóval a Tasnádi-darabban találkozik a kemény és brutális politikai színházi formanyelv, valamint a revük és a showműsorok látványvilága.

Pongó Gábor

Hamar kiderül, mire számíthatunk: Sony Björnbalderszon, röviden: O. B. (Pongó Gábor) aranyflitteres rövidnaciban, leopárdmintás dzsekiben és baseballsapkában, necczokniban konferálja fel a műsort. A nézők meg lesznek tapsoltatva, nevettetve, hogy tudják a feladatukat. Ha már valami rendkívülit kapnak, akkor tegyenek érte ők is valamit: akkor és úgy nyilvánítsanak véleményt, ahogyan ezt elvárják tőlük. Kiderül, Frau Plastic Chicken (Elor Emina) valóságshow-jában vagyunk, és hamarosan fantasztikus, történelmi eseményeknek leszünk tanúi. Méghozzá Grönland szigetén, a darab ugyanis ott játszódik. Ami ironikus fricska egyrészt, másrészt viszont gyorsan kiderül, hogy az egész világunk Grönland.

Abszurd ötlet, hogy ássuk elő a történelem lomtárából Kicsi Alexet (Mészáros Árpád), a Gépnarancs főhősét, és Rex Madisont (Szalai Bence), akiben a néző az Amerikai psycho főhősére, Patrick Batemanre ismerhet. Míg a rég jó útra tért Alex a stúdióban mesél a múltjáról és az életéről, addig a műsor stábja élő egyenes adásban közvetíti Madison estéjét a Lavina étteremben. Frau Plastic Chicken egzaltáltan avatja be a nézőket abba, hogy a férfi többszörös sorozatgyilkos, és éppen el akarják kapni.

A nézőtéren hatalmas kivetítőn látjuk a közvetítés képeit, melyeket rejtett kamerákkal készítenek. A helyszíni tudósító pedig Sony, O. B. testvére (szintén Pongó Gábor), aki élő egyenesben jelentkezik, amikor helyzet van. A stábot kommandósok segítik, akik el akarják kapni a sorozatgyilkost. Sony végig egy esernyő alatt áll, és inkább tűnik jóllakott napközisnek, mint profi tudósítónak. A felvételek egyébként az Újvidéki Színházban és környékén készültek, ez a Lavina étterem, ahol Rex Madison eltölt egy estét a haverjaival.

Jelenetek az előadásból

A színpadon közben megy a show: Frau Plastic Chichken neonzöld kezeslábasban, fekete fűzőben, leopárdmintás bundában celebrálja a műsort, és faggatja Kicsi Alexet. Sikerül csőbe húznia a férfit, és hamarosan kihozza belőle a benne szunnyadó vadállatot. És hogy „tudományosan” is tanulmányozni lehessen a férfi jellemét, meghívott két pszichológust is a műsorba, akik az agresszióval és viktimológiával foglalkoznak. Dr. Sören Conery (Kőrösi István) és Dr. Evelyn Price (Ferenc Ágota) tökéletesen megtestesítik azokat a szakembereket, akiket bedarált és celebbé tett a média. Szaktudásukat már nem arra használják, hogy ezzel embereken segítsenek, hanem arra, hogy áruba bocsátsák, látványossággá, szenzációvá alacsonyítsák.

A helyszínek tehát váltakoznak: hol a színpadon, hol a kivetítőn zajlanak az események, hol egymástól függetlenül, hol pedig egy-egy szereplőt, jelenetet láthatunk kinagyítva. A tér és az idő tehát megsokszorozódik, és a médiumváltással el is emelődik kicsit a színház itt és most-jától. A kivetítő önálló szereplővé válik, erős vizuális effektusokkal illusztrálja az előadást. Émelyítően giccses képek, kiscicák, lufi, virágok, máskor az erőszak és brutalitás sokkoló lenyomatai.

Látunk például egy borzalmas felvételt Rex egy estéjéről. Aki olvasta az Amerikai psychót, annak alighanem örökre beégett az a jelenet, amikor Bateman széttrancsíroz egy nőt. Nos, valami hasonlóból láthatunk bejátszást, egészen az elviselhetetlenségig. De mivel a felvétellel baj van, ezért Frau Plastic Chicken instrukciói alapján a színpadon reprodukálják élő egyenesben Dr. Evelyn Price részvételével. Ez talán sok volt már, és a jelenet is túl hosszúra nyúlt. Mint ahogyan erőltetettnek tűnt az is, ahogyan Dr. Conery biztatja a tiltakozó feleségét, hogy csinálja csak, ebből mennek nyaralni.

Elor Emina. A képek forrása: Újvidéki Színház

Kéz a kézben jár az agresszió és az infantilizmus. Kicsi Alex ugyan képes volt legalább időlegesen visszailleszkedni a társadalomba, és jóravaló polgári életet élni, de Rex Madisonnak erre esélye sincs. És nem is érti, mi a baj vele. Mint ahogy a betelefonálók egyike is helyesli, ahogyan a hajléktalanokkal, elesettekkel bánnak: pusztuljon a férgese. A show csak ráerősít a hétköznapi fasizmusra: a megértés, az empátia, a szolidaritás hiányára, a másik ember dehumanizálására, a felelősség teljes hiányára. Mindeközben áramlanak a giccses képek, és a szereplők önfeledten táncolnak a Brian élete híres dalára: „Always look at the bright side of life”.

A show csúcspontja a két bűnöző közötti vetélkedő, melynek a tétje az, hogy egyikük kegyelmet kap. Halálos bűnök, gyilkosságok, emberek megkínzása válik semmissé egy infantilis versengésben, melynek a végén a világ vezetői között a legfontosabb tizennégy ember is kegyelmet ad a nyertesnek. Külön érdekes, hogy az utolsó feladatot egy bíboros vezeti fel (László Judit), aki nagymonológot ad elő a világ megjavításáról. Ami szép és nemes feladat, csak a kedves egyházi személy ezt úgy véli kivitelezhetőnek, ha szép lassan megszűnünk gondolkodni és kultúrát csinálni. Ezek csak akadályoznak, nincs semmi szükség ilyesmire. Kicsit szájbarágós a jelenet, de ha arra gondolunk, miben élünk, talán nem árt a nézőben tudatosítani, hogy bizony van veszítenivalója.

A darab vége egy Shakespeare-királydrámára hajaz: előkerül egy revolver, és persze el is sül. Hullanak a szereplők, egyik a másik után. Az egyedüli túlélő Frau Plastic Chicken, aki az utolsó jelenetben ráfogja a fegyvert a közönségre. Nehogy azt higgyük, hogy kívül maradhatunk. A tévét ki-be lehet kapcsolni, de a valóság betör az életünkbe, és felforgatja, akár akarjuk, akár nem. Ezt illusztrálják a különböző tüntetésekről bevágott képek is: van mit veszítenünk. Ezt Szerbiában mostanában jól tudják, amikor tüntetéshullám söpör végig az országon. Urbán mindig is politikus színházat csinált, most is világosan állást foglal: a színészek vörös tenyérrel szaladnak ki a tapshoz (a tiltakozó tüntetések szimbóluma).

A néző szinte sajnálja a színészeket. Nagyon megterhelő lehet érzelmileg-pszichésen végigjátszani egy ilyen előadást, de fantasztikusan állták a sarat. Gyakorlatilag Elor Emina vitte a hátán az egészet, a tökéletesen cinikus, érzéketlen, de vérprofi showwoman, a nagyhangú médiakurva szerepében. Mészáros Árpád Kicsi Alexe rétegzett figura, egyszerre kellett jól szituált középosztálybeli családapának lennie, gátlástalan gyilkosnak, és akarattalan kísérleti nyúlnak. Jó volt a pszichológus házaspár kettőse is, több arcát tudták felmutatni az egymás közötti kapcsolatuknak, valamint a médiához való viszonyuknak is. Nagyon vicces volt a Kicsi Alex régi cimboráit megszemélyesítő Pete (Német Attila) és Balfék (Gombos Dániel) párosa is, az ember szinte tényleg a Kubrick-filmben érezte magát. Jean (Figura Terézia) Rex gyerekkori szerelmét játszotta, az együgyű, középosztálybeli, édeskés amerikai nőt, kedvesen és hitelesen.

Szalai Bence feladata az elkényeztetett, tökéletesen érzéketlen, nárcisztikus pszichopata Rex volt, jól oldotta meg. Pongó Gábor is remekelt az egyéniségét tökéletesen feladó és a showbiznisznek alárendelő O. B. szerepében, és László Judit is kiváló női bíboros (oximoron, de Urbán rendezői gyakorlatától nem idegen) volt, mint ahogyan a biztonsági személyzet is derekasan helytállt. Alaposan átgondolt, összerakott darab ez, a díszlettől (Urbán András, Stefan Milošević) a jelmezekig (Lina Leković), zenéig (Antal Attila), koreográfiáig (Fülöp Tímea), a videóig (Antal Attila, Lénárd Róbert), a fényekig (Mia Mlinarević).

S nemcsak a színész, de a néző számára is megterhelő az előadás. Belekerült egy térbe, ahol nem tudja, mi történik vele: kívülálló ugyan, de az erőszakos jelenetek sokkolók, mégsem lehet közömbösnek maradnia. Beszippant a darab, ott zakatol a tudatban és az érzékekben, még akkor is, ha nem értjük, de érezzük, hogy valami történik velünk. És előbb-utóbb világos lesz, hogy a mi bőrünkre megy a show, melynek a valósága voltaképpen az életünk.

Az előadás adatlapja az Újvidéki Színház honlapján itt található.