3 months
3
Levko Esztella Gyarmati Fanni Naplójának, Döbrösi Laura Polcz Alaine Asszony a fronton című autobiográfiájának háborús nemi erőszakról szóló részleteit mondja egy-egy széken elöl jobb- és baloldalt ülve. Száger Zsuzsa a hátuk mögötti asztalon levest főz. Ezt követően felváltva cserélnek, így Száger Zsuzsa is mond részleteket előre jőve – mindkét szerzőtől. A három színésznő szövegmondása eltérő: egyik jobb, mint a másik, mindhárman érzékletesen, jól tagolva adják elő a szövegeket. Száger érzelmes, Levko tárgyilagos, Döbrösi expresszív.
A Soharóza a dalokat eszköztelenül bár, de magabiztos játékossággal énekli – dramaturgiailag szépen ellenpontozva a szövegeket. A szövegek pedig arról szólnak, hogy a szerzők a diszkréten emlegetett erőszakok emlékét hogyan távolítják el maguktól. Ugyanakkor arra a társadalmi elvárásra, amire az előadás címe utal, hogy a sokszorosan erőszakot elszenvedett nőnek nem volt tanácsos beszélni arról, mi történt vele, nem reflektál az előadás: bár adottságnak veszi, nem törődik vele – ilyen értelemben a szerzőktől bátor cselekedet, hogy erről beszéltek.
Gyarmati Fanni szövegében vannak zavarba ejtő részletek, amikor például azzal romanticizálja a történteket, ahogy azt meséli, a katona, aki megerőszakolta, milyen gyengéd volt. Ez a fajta visszaemlékezés abból a szempontból nagyon is érthető, hogy az elbeszélő egy borzalmas traumát mesélve-újraélve nem fokozni, hanem enyhíteni szerette volna a maga fájdalmát. Az a történetrészlet viszont, amiben elmeséli, hogy nem árulta el a parancsnoknak, melyik kiskatona erőszakolta meg, mert meglátja a szemében a félelmet, a helyzet ambivalenciáját szépen feltárja.
Jelenet az előadásból.
Lehet, hogy én vagyok túledzve, hogy a témában a szerbiai Desiré visszatérő nézőjeként az évek során az exjugoszláv tagköztársaságokból számos nagy erejű, kicsit sem finomkodó előadást láthattam. Ezek nem csak a háborús nemi erőszakról szóltak, hanem a háborúról és a háborút megelőző társadalmi folyamatokról, mintázatokról, és arról, hogy mi van mindezek után. Meglehet, most ezért sem voltam ideális néző.
Amilyen felkészültek és jók voltak a színészek és az énekesek, az előadást annyira könnyűnek éreztem – nem mintha hiányozna brutális traumatörténeteket hallgatni, de nem teljesen értettem, mi a vállalás. Miért két ilyen régi szöveg alapján készült ez az előadás? A szovjet hadseregről akartak ilyen módon mesélni? Aligha. Az ma már tudott, hogy szinte minden háborúban volt, van nemi erőszak.
A két szövegből kiemelt részletek egymás mellé helyezésének az okát keresem. Az Asszony a fronton 1991-ben jelent meg, a történtek után több évtizeddel, ami magyarázza a távolságtartó beszédmódot. Gyarmati Fanni naplója 2014-ben, a halála után látott napvilágot, amit a szerző szándéka alapján nem tudok értelmezni. A naplót mint műfajt nem értem – és ennek az előadásnak a szöveghasználata sem vitt hozzá közelebb. Azt hallom, hogy a vonatkozó szövegrészekben mintha lenne valami kimódoltság, vagy önterápiás szándék.
Polcz Alaine azt írja – ami az előadásban is elhangzik –, „az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan.” Észre se veszik. Vajon honnan tett szert Polcz Alaine ilyen bizonyosságra? Vagy miért volt neki fontos ezt a mentegető megjegyzést hozzátennie? Ezek a kérdések nyilván nem válaszolhatók meg konkrétan (a könyvből biztosan nem), de a lélektani-társadalmi magyarázattal ezek után biztosan adós maradt az előadás.
A fotók forrása: Jurányi Ház
A művészek mindenesetre nagyon szépen illusztrálva adták elő a szövegrészleteket a két eltérő módon íródott szövegből, amelyek 1944-45-ös történteket beszéltek el – vonatkozó dalokkal és levesfőzéssel ellentartva, illetve megerősítve a szövegek feszültségét is. A szerzői romanticizálás és relativizálás okát egyébként meg lehet érteni számos, a témával foglalkozó szakmai szövegből, hiszen a két visszaemlékező nő is csak annyiban tudott szembe menni a társadalmi elvárásokkal, hogy megírta saját történetét. Abszolút nem rajtuk kérem számon, hogy miért nem voltak szókimondóbbak, elemzőbbek, tudósabbak – nem is volt ilyen vállalásuk. Ami volt, hogy szóba hozzák mindezt, méltán respektálható. Gardenö Klaudia rendezőt és Hársing Hilda dramaturgot, aki színpadra írta, azonban nem értem – mi volt a szándékuk ezekkel a Budapesten 2024-ben szemérmesen maszatolónak hangzó szövegekkel?
Vonatkozó szakmai betekintést (például Pető Andrea írását, de tényleg hatalmas irodalma van már magyarul is a témának) nyilván értelmetlen számonkérni egy előadáson, ugyanakkor az előadás címe arra utal, hogy a társadalmi következményekkel is foglalkozni akartak az alkotók, amiről, mondjuk, már egy 444-es interjú is annyi mindent elmond. És nem tudományos cikkből vagy ismeretterjesztő interjúból kell előadást csinálni, de ha egy témában tart valahol a közbeszéd, akkor ahhoz képest kezdetlegesebb szövegeket színpadra tenni szép még lehet – mit ahogy itt szép is volt –, de komoly téttel nem bír. Aligha az volt az alkotók szándéka, hogy a szöveg minimálisan keltsen figyelmet, és főképp: érzéseket. A csasztuskák bezzeg több napos vidám dallamtapadást okoztak.
Hungarian (HU) ·