ELHAGYATVA Ivan Viripajev: Részegek / Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Bagó Bertalan, a rendező, olyan gyanútlan szeretettel vette kezébe ezt a világszerte agyonjátszott darabot, hogy végtelen bizalmát érzékelve szinte hozzászelídültem ehhez az előadáshoz. Be kell valljam, a Részegek című színmű vastag cérnával falvédőre hímzett bölcselkedéseit és a szerző nézeteinek – más egyéb műveiben is megjelenő – misztikumba hajló maszatosságát nehezen viselem. De ez mit se számít. A fehérvári színház Kozák András Stúdiószínpadán látható, két részes produkció számít, mert vannak fényes pillanatai.

A szibériai Irkutszkban 1974-ben született Ivan Viripajev ifjúkorától kezdve sikeres, sok díjat elnyert alkotó. Volt színész, volt színigazgató, rendez színházban, rendez filmeket, producerkedik, tanít, színműveket és forgatókönyveket ír. Manapság lengyel drámaíróként tartják számon, hisz 2014 óta Lengyelországban él, ahol a kreatív és spirituális fejlődésért létrehozott „Teal House” néven futó varsói alapítvány művészeti igazgatója és főproducere. Gátakat nem ismerő tehetségének és személyének óriási nimbusza van, már 2019-ben egyike volt a világ legelismertebb tíz drámaírójának. Műveit játsszák Ázsiában és Amerikában, több mint 250 színházi premierje volt ez idáig. Mielőtt Oroszország megtámadta Ukrajnát, harmincöt ukrán színház játszotta a darabjait. Viripajev az orosz invázió után jelentette be, hogy oroszországi színházi műveinek jogait Ukrajnának adományozza. Szülőhazájából kitiltották, távollétében letartóztatták és nyolc évi börtönre ítélték, mondván, hamis információkat terjeszt az orosz hadseregről. 2022 májusában mondott le orosz állampolgárságáról, s ekkor kapta meg a lengyel állampolgárságot.

Műveit itthon is sokat játsszák. Ezt a németországi felkérésre született, s 2012-ben Düsseldorfban bemutatott darabját már 2015-ben láthatta magyar közönség a Katona Kamrájában Gothár Péter, s rá egy évre a Nemzeti Színházban, Viktor Rizsakov rendezésében. Hamarosan Marosvásárhelyen is színpadra került, ott Radu Afrim, 2022-ben Tatabányán Sebestyén Aba, 2024 decemberében pedig Budaörsön, Fehér Balázs Benő rendezésében. Morcsányi Géza később könyvalakban is megjelent fordítását csak Gothár Péter használta a Kamrában, a többi helyen, s így most Székesfehérváron is, Kozma András fordítása volt az előadás alapja.

Bagó Bertalan a rendező, Tucsni András dramaturgiai segítségével és a zenei vezető Dobri Dániel közreműködésével az istenkereső révület felé vitték a játék jeleneteit, talán többet gondolva a szövegek mélységéről és igazságáról, mint amennyi ezekben a prédikáló monológokban és dülöngélő dialógokban rejtezik. Különösebb cselekményről nem beszélhetünk, csak annyit tudunk, hogy egy pöpec filmfesztivál utolsó vetítése és az azt követő zárófogadás után vagyunk, valami városi, s inkább kelet-európai, mint nyugati környezetben. A matt részeg kulturális elit egy része találkozik itt velünk és egyéb gyötrött lelkű városlakókkal, egymásba fáradt házaspárokkal és egy kurvával fölszerelkezett legénybúcsús csapattal. Az „Isten suttogására” vágyók egymásba akaszkodnak, aztán böfögve és hunyorogva, szólókban vagy csapatostul a teremtő által elhagyott kortárs emberiség sivár sorsán merengenek, nekikeseredve.

A rendező által tervezett díszlet dekoratív utániságot, valami nagy történés utáni reménytelenséget sugall. A terem két hosszabbik oldalára rendezett széksorok között futó pást felszínét menta zöld, barackszín és fekete szivacskockák halmaza borítja. Ránézésre olyan az egész, mint a gleccserek által létrehozott morénák kőfolyója, amit a mozgó jégtakaró hagy hátra olvadás után. A puha kockák alatt rejlő, fekete plasztikréteg hullámzó vízágyként viselkedik. A terepen megállni nehéz, menni még nehezebb. Bár különösebb rendszert sem a részegség, sem a kijózanodás skáláit illetően nem tudtam fölfedezni a játék során, ez a tér kitűnő materiális segítség a gravitációval küzdőket megelevenítő színészek ingadozásához és kapálódzásához. A tér egyik végpontján egyébként mintha aluljáró üvegajtaja lenne, másik végpontján meg valami ki tudja hova vezető alagút bordázata látszik.

A tizennégy szereplőre írott jelenetsor alakjait a szerző nem próbálja akarattól vezérelt drámai helyzetekbe kényszeríteni, megelégszik a szereplők éppen érvényes állapotának bemutatásával. Ezt a rendező is elfogadja, sőt, láthatóan beletörődik abba, ahogy színészei ráközelítenek egy-egy figurára. Ez a rendezői békén hagyás aztán csak erősíti a tépett sorsok egymáson megcsúszó részeiből kirakott dramatikus mozaik omlatagságát. A szétesés szédületében a fölfelé imádkozó, lefelé önostorozó vallomások és a másokat nevelni próbáló prédikációk egymást kerülve lebegnek csak a levegőben.

Kiss Diána Magdolna. Fotók: Mándi Emese. Forrás: Vörösmarty Színház

Ladányi Júlia, aki az egyik legélőbb figurát, Márthát, a szép fiatal lányt játssza, meglőtt madárként repül be a térbe a kezdő pillanatban. Második jelenésekor aztán már meg sem próbálja meglátni és kiválasztani az utcán elébe kerülő férfit, nem indítja a jelenetet földi találkozások mintájára, hanem csak odaszédül szerelmes mondandójával az ismeretlen „áldozathoz”. Pokolian nehéz feladata van a friss vőlegényt, Laurence-t játszó Sarádi Zsoltnak is, aki a pozitív életszemlélet közhelyes nagymonológjával próbálja fejünkbe verni az aktuális érezni valókat, mondván: „Ne fossatok!”. Emlékezetes Kiss Diána Magdolna madárkaforma feleségfigurájának némasága és bénult ijedelme, Kovács Tamás csuklással küzdő, esendő vőlegényjelöltjének egy-egy megnyilvánulása, s jelenetteremtő, meglepő erő árad a rejtélyes testvére papi mivoltával kérkedő Gabrielt játszó Andrássy Máté minden pillanatából. Nem Vereckei Rita szolgálatkész jelmezein múlik, hogy az előadás színészi erőit nem lehet egységes szintre hozni. Néha mintha egy másik előadásból tévedt volna a játéktérre egy-egy szereplő.

Átéltem viszont valamit, amire nem készültem, sőt, amit még most is alig hiszek el. Azt, hogy ebből a könnyű kézzel összerakott frázisgyűjteményből igaz pillanatokat lehet előállítani. Krisztik Csaba játssza a rákbetegséggel küzdő, nagy hatalmú és sokat próbált Márkot, a nemzetközi filmfesztivál fáradtan részeg igazgatóját. Ahogy bezuhan a jelenetbe, majd ahogy két hosszabb jelenése során tántorogva és repülve végigtáncolja a reá mért sorsot, ahogy hörög, s ahogy szinte énekelve beszél, az azt sejteti, hogy talán mégiscsak el lehet játszani ezt a darabot. Hogy mégiscsak lehet ebben a szerzőben valami, ha a hordalékos szövege ilyen lángoló jelenlétre bír egy rendkívüli színészt. Krisztik halálközeli monológjait hallva, s az ő vibráló játékát látva kezdtem sejteni, hogy mit remélhetnek azok a színháziak, akik – szerte a világon – e darab bemutatása mellett döntenek.

Van még valami, ami föltétlenül említést érdemel, s ez a játék zenei világa. Dobri Dániel vezetésével négy ifjú zeneszerző, Erdős Boglárka, Furák Péter, Kocsák Gergely és Papp Mátyás írtak a játékhoz egyfajta, általuk „meta-barokk”-ként jellemzett muzsikát. A játéktér oldalsó magasában, nekik épített kis erkélyen, egy hegedűs, egy brácsás, egy csellista és egy billentyűs zenész van jelen esténként. Burján Gabriella, Csaba Ágnes, Nemes Mariann, Bartók Tamás, Pillár Tamás, Valkó Béla, Hartyányi Zsuzsanna és Kárász András játszanak egymást váltva, egy Bach korall változatait vezetve végig az előadáson. Ez a zenei egymásra találás több mint izgalmas, reméljük, lesz folytatása.

Az előadás adatlapja a Vörösmarty Színház honlapján itt található.