EGY BECSÍPŐDÉS TÖRTÉNETE Déri György: Egy csipetnyi mágia

Déri György ma a brisbane-i (Queensland, Ausztrália) egyetem kebelében működő Queenslandi Konzervatórium vonós tanszékének vezető csellótanára, azt megelőzően pedig 2010-től a Zeneakadémia cselló és nagybőgő tanszéki csoportját vezette. Ám mindenkori pozíciójától függetlenül az idén 59 éves Déri Györgyöt, az egykori csodagyereket, afféle „csodafelnőtt”-ként ismeri mindenki: a legkiválóbb élő magyar csellisták egyike, szólista, kamarazenész, szenvedélyes pedagógus és ismeretterjesztő, a kortárs magyar zene lelkes előadója és propagátora. S mindemellett közvetlensége és őszinte szerénysége révén általános tiszteletnek és szeretetnek örvendő kolléga.

Nem kis örömmel találtam rá tehát a minap a könyvesboltban arra a karcsú kötetre, amely az ő nevét viseli szerzőként, a teljes címe pedig így hangzik: Egy csipetnyi mágia – Avagy miért nem lehet a tehetség túlértékelt? A könyv voltaképpen vitairat, amelynek megírására Dérit egy nem is kifejezetten zenei vagy művészeti megközelítésű, valószínűleg bestsellernek szánt mű alapvető tézise késztette. Vagy inkább – irritálta?

Egy Geoffrey (Geoff) Colvin nevű, népszerű gazdasági tárgyú könyveket is író, sikeres amerikai gazdasági újságíró Talent is Overrated: What Really Separates World-Class Performers from Everybody Else című, eredetileg 2000-ben kiadott kötetéről van szó. A címet angolul idézem, részben, mert az eredeti címet Déri kissé eldugja (a könyv első bemutatásakor nem említi, az irodalomjegyzékbe pedig be sem veszi), részben, mert a főcímet némileg ügyetlenül, az alcímet pedig kissé pontatlanul fordítja. Saját fordításomban a cím így hangzana: „A túlértékelt tehetség: ami a világszínvonalú teljesítményt elérőket ténylegesen megkülönbözteti mindenki mástól”. Colvin alaptézise az, hogy a kiemelkedő teljesítmény kulcsa a céltudatos gyakorlás, „deliberate practice” (a Déri által használt fordítás, a „tudatos gyakorlás” egy árnyalattal kevesebbet tükröz a „deliberate” szó elszántságot sugalló jelentéséből). Az amerikai szerző tehát korántsem csupán a művészetek művelőivel, sőt még nem is csak intellektuális tevékenységekkel kapcsolatban fogalmazza meg sarkos véleményét, hanem tisztán fizikai teljesítményekkel, így a sporttal kapcsolatban is.

Ez a széles merítés persze eleve veszélyezteti Colvin következtetéseinek komolyan vehetőségét, hiszen egy csellistát, egy írót, egy ügyvédet, egy üzletembert vagy egy diszkoszvetőt már teljesítményének objektív megítélhetősége szempontjából is világok választják el egymástól. Colvin sok esetben kétségkívül utal művészeti produkciókra is, de azért könyve – amennyire Déri György interpretációjából és idézeteiből meg tudjuk ítélni – mégiscsak egy magát a közgazdaságban és az üzleti életben otthon érző személy gondolkodását, illetve e gondolkodás más területekre történő kivetülését tükrözi.

Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mennyire érdemes ezt az izgalmas témát éppen egy gazdasági újságíró – még csak nem is egy művészet- vagy társadalompszichológus vagy -szociológus – prizmáján keresztül vizsgálni, e kissé a bulvár felé kacsingató, egy Harari-szerű guru szerepét megcélzó szerző művének ezáltal esetleg a megérdemeltnél is nagyobb fontosságot kölcsönözni.

Ez a kérdés futólag Dériben is fölmerül, de nem téríti el eredeti szándékától, attól, hogy a tehetség problematikájáról vallott nézeteit Colvinnal vitatkozva fejtse ki, az ő gondolataira fűzze fel – olyannyira, hogy a saját könyvének a szerkezete, fejezetbeosztása is vitapartnere művét követi. (Így például Déri könyvének nincs is nyolcadik fejezete: a hetediket közvetlenül a kilencedik követi. Itt jön rá az olvasó arra, hogy a fejezetcímek miért állnak zárójelben – ezek ugyanis csak utalások Colvin megfelelő címeire.) A könyv olvastán rájövünk azonban, hogy a Colvin-probléma másodlagos: vele viaskodva, állításait új meg új szempontból vizsgálva így is, úgy is kibontakozik egy rendkívül érzékeny és tapasztalt zenész és pedagógus, emellett sokoldalúan tájékozott értelmiségi árnyalt véleménye a tehetség és a vele való foglalkozás szerteágazó kérdésköréről.

Írásom címében (a lehető legjobb értelemben vett) becsípődésnek neveztem Déri György szisztematikus törekvését – tulajdonképpen arra, hogy minden irányból védműveket építsen, feltartóztatandó azt a szellemet, amelyet Colvin könyve képvisel. Ugyanakkor óvakodik attól, hogy minősítse azt, amiről talán nyugodtan kimondható, hogy üzlet-, sőt pénz-, illetve mennyiségközpontú szemlélet, amely ráadásul mintha szinonimaként kezelné az érték és a sikeresség fogalmát. Déri, miközben szenvedélyesen képviseli igazát, udvarias és nagyvonalú vitapartner: miközben sokszor rámutat Colvin nézeteinek tarthatatlanságára és belső ellentmondásaira, ismételten megengedően fogalmaz, s például a tehetség, mint olyan létezésének központi kérdésében – tartalmas érvelést követően – többször is szerényen azt írja, hogy valószínűbbnek látja azt, hogy létezik tehetség, bár ezt „nyilvánvalóan nem tudja bizonyítani”. Vagy azt, hogy az elért eredmény azért mégiscsak mástól is függ, mint a művész pályája során céltudatos gyakorlással eltöltött órák számától.

Persze az a kérdés, hogy létezik-e olyasmi, hogy tehetség, csak a jéghegy csúcsa, és persze voltaképpen csak definíció, illetve szóhasználat kérdése, hiszen a szó a Colvin-könyv címében is szerepel, bár könyvében legtöbbször olyan „helyettesítő” fogalmakkal igyekszik megkerülni, mint az előadó „képességei” vagy éppen (szorgalmas gyakorlással és tanári segítséggel tágítható) „korlátai”. Déri könyve éppen azért érdekfeszítő és gondolatébresztő olvasmány, mert az ördög a részletekben rejlik, s ő nem csupán gyakorló zenészként és tanárként tud jóval többet vitapartnerénél ezekről a dolgokról, hanem azáltal is, hogy a kérdéskör speciális művészeti vonatkozásainak Colvinnál alaposabban olvasott utána. Az persze a közgazdász-újságíró személyes pechje, hogy ha akarta volna, sem olvashatta volna el egy hatalmas felkészültségű és széles látókörű tehetségkutató, Czeizel Endre műveit, elsősorban a Páskuné dr. Kiss Judittal közösen írt művét a tehetségről és fajtáiról. Voltaképpen már ez az alapos, genetikai, pedagógiai és szociológiai szempontokat is érvényesítő mű is elegendő fegyver lehetett volna Déri kezében ahhoz, hogy megsemmisítő csapást mérjen vitapartnere egyszerűsítő nézeteire.

Déri azonban nem elégedett meg ezzel a lehetőséggel, bizonyára nemcsak azért, hogy Colvin könyvének megannyi gyenge pontjára egyenként rámutasson, hanem azért is, hogy minél többet átadhasson az olvasónak saját gazdag tapasztalataiból. Ennek során számos szépirodalmi hivatkozással áll elő Shakespeare-től Balzacon át Kazantzakiszig, s persze bőségesen idéz a vonatkozó és a határos szakirodalomból, így Csíkszentmihályi Mihálytól vagy Richard Dawkinstól – mindig találóan és szellemesen. Hivatkozik a teljesítménnyel, csodagyerekekkel, zenei teljesítménnyel kapcsolatos korszerű angol nyelvű szakirodalomra, és persze sokféle zenészi véleményt is idéz Yehudi Menuhintól olyan kiváló pedagógusokig, mint Kovács Sándor, Fazekas Gergely vagy Bali János.

Rokonszenves vonása Déri György könyvének, hogy nem kerüli el a kiváló női sakkozókat felnevelő Polgár család látszólag Colvint igazoló esetét sem. Éppen gondolkodásának nyitottsága és differenciáltsága az, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a sikertörténet sem cáfolja a tehetség szerepét a kiemelkedő teljesítmény megszületésében: inkább magának a tehetség fogalmának az összetettségét, rétegezettségét segít megérteni.

Azonban, mint már utaltam rá, a könyv igazi értékét az az egyéniség és az a gazdag zenészi élettapasztalat adja, amely lapjain kibontakozik. Már a könyv címe, amelynek történetét az előszóban magyarázza meg a szerző, az előadóművészetnek és tanításának, taníthatóságának egyik fontos titkára utal: arra, hogy a 20. század egyik méltatlanul keveset emlegetett, nagyszerű előadóművész-tanára, Déri mestere, hogyan értette meg vele, hogy a látszólag legmegoldhatatlanabb technikai problémák is legyőzhetők „egy csipetnyi mágia” bevetésével. S magában a könyvben is sorra bukkannak elő a továbbgondolásra késztető, inspiráló gondolatok például arról, hogy a tanárnak sokszor érdemes hagynia növendékét, hogy hibázzon – tudniillik ha tehetséges, éppen abból tanul a legnagyobb hatásfokkal. Vagy az, amit az üstökösként fellobbanó, majd hamarosan kihunyó tehetségekről, egyszeri nagy teljesítményekről ír. Vagy az a márványba véshetően tömör és bölcs mondata, amit a 198. oldalon leír: „A kreativitás nem mítosz, hanem az emberi lét alapja.”

Egyszóval: gazdagító és felvillanyozó olvasmány Déri György könyve, és különösképpen ajánlható azoknak az olvasóknak, akik kívülállóként szeretnének bepillantani a zenei előadó-művészet világába, amelynek korlátlan ura és egyszersmind rabszolgája a művész.

Végezetül és valóban utolsósorban szót kell ejteni viszont a könyv, vagy inkább a kiadás és a szerkesztés bizonyos problémáiról.

A szerző egy ponton azt írja, hogy műve nem annyira tanulmány, mint inkább esszé; magam fentebb vitairatnak neveztem. Ám akár esszé, akár vitairat, arra semmiképp lett volna szükség – különösen a standard magyar fordítással rendelkező szépirodalmi művekből származó idézetek esetében – hogy lábjegyzetben az idézeteket eredeti nyelven is megadja. Az pedig már-már groteszk, hogy – mint a Zorbász, a görög című regényből idézett sorok esetében – az eredetileg nem angol nyelven íródott műből vett idézetet lábjegyzetben angolul idézi, a főszövegben pedig a sokszor kiadott, színvonalas magyar műfordítás helyett az angol fordítás házilagos fordítását közli. Az angol nyelv lehet „fontosabb” a magyarnál, de egy angol fordításnak a magyar fordítás szempontjából nincs semmiféle forrásértéke, még akkor sem, ha a szerző a művet esetleg angol fordításban olvasta.

Az angol nyelvű szakirodalomból vett idézetek eredetijének közlését a precizitás igénye még egy esszéisztikus könyvben is indokolttá teheti; annál feltűnőbb, mintegy következetes következetlenség, hogy éppen a számos rövidebb-hosszabb Colvin-idézet angol nyelvű eredetije nem jelenik meg lábjegyzet formájában, pedig ezekre sokkal nagyobb szükség lett volna, mint a legtöbb egyéb angol eredetire, így a Yehudi Menuhin könyvéből idézett vagy fél oldalas rész kétnyelvű közlésére.

Általában: a Colvinnal folytatott részletes, fejezetről fejezetre haladó vita túlságosan bennfentes abban az értelemben, hogy nem egyszer elmulasztja összefoglalni azt, amivel vitatkozik, s azt csak a saját érveléséből lehet – részben vagy egészében – rekonstruálni. Különösen zavaró, hogy ismételten hivatkozik egy bizonyos Ericsson-féle kutatásra, illetve a Peretz-féle kísérletre, amelyekről megtudunk, illetve kitalálunk ezt-azt, de a szerző egyszer sem foglalja össze, akár egy-két mondatban, hogy pontosan mit is kell tudnunk ezekről. Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy az irodalomjegyzék is hiányos, következetlenségek vannak benne, és a könyvek kiadási adatait egyáltalán nem tartalmazza (miközben a lábjegyzetekben is megjelenő művek esetében időnként ilyeneket is megad). Bizony, itt még további körültekintő szerkesztői munkára lett volna szükség.