BÉKÉTLENEK ÉS BELEHALÓK Shakespeare: Rómeó és Júlia / Miskolci Nemzeti Színház

Nagy tudománya van annak, hogy egy-egy műfajon belül miképpen mondjunk el egy történetet. Elsősorban azt kell tisztáznunk, hogy kinek beszélünk éppen. Ha ez megvan, már csak erősnek, tehetségesnek és szakszerűnek kell lennünk. Mindazonáltal nem elhanyagolandó a napi küzdelmek megvívásához szükséges, viharálló csapatszellem működése sem.

A miskolciak 2024 őszén bemutatott Rómeó és Júliája a halál árnyékában sarjadt szerelemről, eszement öregek évtizedek óta tartó egymásra ugatásáról, s vele az élet, az ifjúság oktalan eltiprásáról szól. A fenyegető zúgással bejelzett, láthatatlan legyek döngése – első pillanattól kezdve a mantovai méregárus jelenetéig – a múltbeli vétkekből származó, fertőző döghalál közelét jelzi. A bajt, a folyamatosan összetűzéseket szülő és öröklődő békétlenséget pedig azok a pizsamás vének tartják életben, akik már az utcai balhét előrevetítő nyitókép során a fiatalok közé tántorognak. Remek indítás ez a jelenet, mely Keresztes Sándor hálóruhában beszédelgő Montague-jával és Gáspár Tibor álomból keltett Capuletjével egyszerre érzékelteti a rendező bölcsességét, humorát és kétségbeesését.

Hogy Verona valamely dombján állunk, vagyis inkább a történések képzeletbeli hegyén vagyunk, azt onnét érezni, hogy Horesnyi Balázs kiváló díszletében a kettévált, üreges vártorony sötét árnyai mögött mutatkozó, hol királykék, hol levendula színű ég egészen a talaj szintjéig ér le. Így az az érzésünk, hogy egyfajta békaperspektívából látjuk az eseményeket. A vibráló látvány uralkodó színe a hol bársonyos, hol fénylő fekete, fehér gallérokkal és kézelőkkel pettyezve. Egyébként Rudolf Szonja Júliája hord csak fehér ruhát, s Bodoky Márk már Júliába szerelmes Rómeója visel lágyan omló, fehér selyeminget. Tihanyi Ildi még a nagy bál szereplőit, a Miskolci Balett és a Miskolci Nemzeti Színház kijelölt énekkarának tagjait is mélyfeketébe öltözteti. Nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, hogy a maszkabálon használatos álcák közül Rómeónak épp egy, a pestisdoktorok korabeli védőálarcát idéző, hosszú orrú commedia dell’arte kellék jut, ami komikusan megnehezíti a vágyott testi kontaktust az egymásra találás nagyjelenetében.

Hogy a Mészöly Dezső dallamos fordítását használó, Varga Emese dramaturgi közreműködésével készült produkció cselekményének érzelmi gazdája maga az elmúlás, azt a Szőcs Artur által megelevenített Patikus, s a színlapon Exitus névvel jelzett, kapucnis-köpenyes, baljós figura is jelzi, aki a dolgok rosszabbra fordulásakor, vagy épp a vígság idején, fel-feltűnik a gyakorta forgó színpadon. S ha már az elmúlásnál tartunk, ami József Attila kedves szava volt a halálra, meg kell említenem valamit, amivel megbarátkozni akkor is kevéssé tudok, ha amúgy érteni vélem, miért foltozzák be az alkotók Shakespeare dialógusait József Attila idézetekkel. Talán azért történik ez, mert Béres Attila – megszólítani akarván a legkülönbözőbb lelki alkatú és eltérő műveltségű nézők mindegyikét – biztosra akar menni az üzenetek célba juttatása során. Azt el kell ismerni, hogy a választott idézetek ugyanazt a lelki rezgésszámot követik, s ugyanazt az érzelmi állapotot erősítik, mint ami a velük díszített drámai jelenetek lényegét adja. Kissé ijedten látom, hogy a művelet működik is. Engem csak az zavar, hogy az előadással találkozó néző azt hiszi, hogy az 1922-ből származó „Őrjöngök, rád ha néznek” sor, az 1933-as Óda és az utolsó nagy versek közé tartozó Könnyű fehér ruhában és egyebek mindig kiemelt pillanatokban elhangzó citátumai Shakespeare-től származnak. És nincs a színlapon sem utalás, hogy a nagy erejű vendégszövegek honnét jönnek. De ez talán még orvosolható.

Béres Attila nyilatkozataiból tudható, hogy 16 éves fia vitte el őt nemrég a 2005-ös születésű – s máris Fonogram és Artisjus-díjas – rapper, a Pogány Induló művésznevet használó Szirmai Marcell egyik koncertjére. A magyar rapzene e meghatározó alakjának szövegeiről jutott a rendező eszébe József Attila fiatalkori költészete, s valahogy innét jutott el a Rómeó és Júliáig. E rácsodálkozás eredményeként aztán a kórus többször ismételt Parno Graszt „Szél apám, szél anyám” című és egyéb számai mellé Rózsa Krisztián egyébként is vehemens és nagytermészetű Mercutio-ja több alkalommal énekli megmarkolt mikrofonjába Pogány Induló dalait, s meg kell hagyni, delejesen. A több száz éves Shakespeare-drámából és a száz éves József Attila-sorokból készült alaprácsozat elé így feszül ki a jelenkor rugalmas motívumhálója, a hazai rap szövegeivel, s a mai hétköznapok tárgyaival, mint például egy eltévedt fém bevásárlókocsival, és a fiatalok felnőttektől nem háborgatott, zárt élményvilágát biztosító és jelző, nekik kedves zenét sugárzó, s néha csak nyakba tolt fejhallgatóival. De az is nagyon szép, ahogy a fenyegető légydongás megidézi Sartre keserű művét, A legyek című drámát, legalábbis a gyakrabban színházba járók számára.

Rudolf Szonja

Mindemellett karddal vívnak a jobbára reneszánsz alapruhákat viselő összecsapók, mégpedig nem is akárhogy. A koreográfia és a szokatlanul mozgalmas, teljes erőbedobással bonyolított, pompás vívójelenetek felelőse Kozma Attila. Bodoky Márk Rómeója a Bodoky által már oly sokszor játszott lengeteg ifjú emberek egyike lett, de szerethető és sajnálható. Rudolf Szonja kismacska finomságú Júliájának gyermeki hangja utat talál a közönség szívéhez. Megnyugtató azonban emlékezni az ő más szerepeire, s tudni ezáltal, hogy birtokában van ő egy sokkal erőteljesebb mellhangnak is, ha éppen az szükséges egy feladathoz. Júlia dajkáját olyan sokszor formálták már bögyös és buta nőszemélynek vagy éppen alkoholista madárkának, hogy üdítő nézni Seres Ildikó asszonyi mindentudását és igaz riadalmát, mellyel hol a szülők, hol Júlia akaratát és akcióit próbálja kivédeni. Be kell valljam, e mű mindegyik előadásán titkos izgalommal várom, hogy a Júlia atyját játszó színész a rendelkezésére álló nagyon kevés mondattal miképpen oldja meg a végső dühbe gurulást, amikor találkozik Júlia ellenkezésével. Gáspár Tibor hihetetlen iramban gyorsuló dühe itt szinte szétveti a színpadot. Ragyogó.

Lajos András indulatos Lőrinc barátja drámai hőssé nő ebben a történetben. Van egy mutatós, mozgatható csodatűzhelye is, főzetek előállítására, halad a korral, de mégis, Lajos András az első Lőrinc barát számomra, aki nem a növénykéivel, nem tehetetlen lamentációkkal, és nem is saját cukros jóságának hangsúlyozásával van elfoglalva, hanem akit igazán érdekel a rábízottak sorsa. A száműzetésén kesergő Rómeónak például úgy beolvas, hogy az ifjú szinte észhez térni látszik. Szép és mesei pillanat, ahogy a magasból megérkezik a szerelmesek fehér selyemmel fedett nászi ágya. Többértelmű kis játék utána, ahogy a boldog szeretők – átvéve mintegy a Hamlet „egérfogó” jelenetének színház a színházban képletét – játszásibul előre vetítik saját halálukat, amit persze Szőcs Artur Exitusának arra kódorgó figurája meg is tapsol gúnyosan. S mivel szinte tudták, hogy ez így lesz, a kriptajelenet csúcspontján, mikor mindkét ifjú rájön a menthetetlen valóságra, az elérkezett ismétlődést felfogva mindketten el is nevetik magukat, s úgy halnak meg, egymás karjaiban.

Bodoky Márk, Rózsa Krisztián

Aznap, mikor az előadást láttam, a Montague-klánhoz tartozó Benvoliót játszó Feczesin Kristóf épp lángoló vörös hajzatot viselt, s hasonlóan az előadás több, név szerint meg sem említhető szereplőjéhez, kiváló csapatjátékosként működött. Szép sormintát rajzolt a történetbe a leánykérésre hatalmas fehér virágcsokorral készülő, s e szándékától el nem térülő Parist játszó Tóth Dominik, aki végül Júlia halottnak vélt teste mellé helyezi a kriptában a vigyázzállásban megfáradt bukétát. Végül Paris is olyan véletlen halottja lesz a történetnek, mint a Capulet-csapat Tegyi Kornél által megformált, indulatos Tybaltja, és az általa leszúrt Mercutio.

Bár magából a dráma cselekményéből viszonylag korán távozik, ennek az előadásnak a legerősebb alakja, a mások viharzó érzeményeibe belehaló, az életet igazán habzsolni tudó, raszta hajú Mercutio, az ifjúság szószólója, ahogyan azt Rózsa Krisztián megformálja. Már az a kapcsolatteremtő erő és érzékletesség figyelemreméltó, ahogyan a dramaturgok által sokszor kihúzott, híres Mab-monológ sorait mondja. De le merem írni, hogy életem egyik legfontosabb színházi pillanatsora volt és lesz Rózsa Krisztián Mercutio-jának haldoklása, amit még a végső találatot bevivő Tybalt sem hisz el először. Ennek az embernek a végét tán még azok a társak sem hiszik, akiket ájultan röpködve ég és föld között most fölkeres, s keringő haláltánca közben, piros vérével áldón megjelöl. A miskolci Mercutio gyönyörű halála, a szertartás, mely egyben a véletlen elháríthatatlanságának s a barátság dicsőítésének színházi emlékműve is, talán az évtized legszebb teátrális eseménye.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található.