AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS LEHETETLENSÉGE Zalán János Kolibri Színház vezetésére kiírt pályázatának elemzése

Érdemes tehát egybevetni mindkét immár nyilvános pályamunkát: Zalán Jánosét és Vidovszky Györgyét. Az ember elolvassa a tárgyban szereplő dolgozatokat, és a kiírt pályázat alapján végigmegy az egyes tematikus egységeken, aztán levonja a következtetést. Hiszen folyhat hitvita arról, hogy belsős vagy külsős legyen-e az új seprű, a lényeg, hogy jól seperjen. Lehet beszélni arról, milyen eljárás folyik az egyik jelölt ellen vagy milyen igazságtalan, hogy a társulat a belsős pályázó mellett tör lándzsát, a pályázatok magukért beszélnek. És miért ne tudna mindkét jelölt érvényes, hiteles, a Kolibri fenntartó által kitűzött feladatait és a színház hagyományait egyaránt szem előtt tartó pályaművet létrehozni, elvégre mindkettejüknek jelentős tapasztalata van, csak épp egyiküknek művészeti, másikuknak menedzseri oldalról.

Csak hát amikor az összehasonlítást írni készülő ember elolvassa a pályaműveket, némileg elbizonytalanodik. Mert az egyik pályamű mintha nem arra a kiírásra készült volna, amelyet a pályázat tartalmaz. Megy végig az ember a kiírás szempontjain, és ezekre a tartalmi felvetésekre nem lel választ a munkában.

A pályázati kiírás az ügyvezető igazgató feladatául szabja például a színház művészeti programjának kidolgozását.

Csak hát Zalán János pályamunkája ilyesmit nem tartalmaz. Dolgozata mintha egy nyereségorientált, de legalábbis maximálisan mainstream színházra készült volna, amelynek egy művészi feladata van: nyereségesen működni. Elsőként a célt határozza meg: „Célom, hogy a Kolibri Színházat megmentsem a bezárástól, majd méretétől függetlenül ne csak egy budapesti gyermek- és ifjúsági színház legyen a sok gyermek- és ifjúsági programot hirdető színház között, hanem az egyetlen, unikális, országos lefedettséggel bíró nemzetstratégiai feladatokat ellátó kiemelt intézmény.” Ez a mondat egyébként – enyhén átfogalmazva – többször is előfordul a teljes szövegben, amely a pályázat szerkezetének esetlegességéről árulkodik.

Ugyanakkor a Kolibri gazdasági adatait tárgyaló fejezet sehol nem támasztja alá azt, hogy a színház vágtatna a bezárás felé, sőt az elmúlt évek kedvezőtlenebb gazdasági mutatóit megfelelően indokolja is a szerző (COVID- és poszt-COVID-hatás, infláció stb.), a repertoár elöregedettségét ugyanúgy szóvá teszi, mint Vidovszky pályaműve, csak nem művészeti, hanem gazdasági szemszögből vizsgálja: „A Kolibri Színház produkcióinak termékéletgörbéje (a nyilvánosan elérhető adatok szerint) már túl van a csúcson, az »érettségi« szakaszán, és már belépett a »hanyatlás« korszakába.” Zalán szerint „a folyamatosan emelkedő kiadásokat az intézmény már most sem tudja kigazdálkodni, a művészeti koncepciót ezért kell a gazdaságosság elvét figyelembe véve megfogalmazni. Piacorientáltan kell működni, növelnünk kell a bevételeket. A helyzet súlyos. Az évek óta tartó forrásátcsoportosítások, az elrugaszkodott energiaárak nem abba az irányba mutatnak, hogy az orosz-ukrán háború befejezéséig korlátlanul legyen forrás egy olyan kis intézmény számára is, mint a Kolibri Színház.”

Nem érthető, hogy ki miért várna el „korlátlan” forrást, akár van orosz-ukrán háború, akár nincs. A lényeg, hogy tulajdonképpen ebből a – sok oldalon át újra- és újrafogalmazott – tételből vezeti le azt a pályázó, hogy „válságálló színházra” van szükség, ez hát Zalán művészeti programja. Nézzük, hogyan hat a megvalósuló produkciókra, a pedagógiai szemléletre, a bemutatandó darabokból levezethető színházeszményre.

Hát sehogy. A pályázat lényegében nem tartalmaz művészeti programot. Ami kiolvasható belőle:

(1) Ezentúl fiatalok fognak fiataloknak színházat csinálni.

(2) A fiatalokat a szüleik vagy a tanáraik hozzák a színházba.

(3) Az ő figyelmüket is meg kell ragadni, mert ha a szülőknek-tanároknak tetszik, akkor más szülők/tanárok is elhozzák a gyerekeiket/diákjaikat.

(4) gyermek- és ifjúsági színház = családi színház

Jelenet a Kék órák című előadásból

„A Kolibri Színház igyekszik megfelelni mind a kettő, azaz a család és az iskola igényeinek is; ezek szintetizálására, harmonizálására fog törekedni. Ifjúsági-, családi előadásai minden családtag, így a szülök, felnőttek számára is tartalmas időtöltést fognak nyújtani ezeknél az előadásoknál az igényes, magas színvonalú, a legújabb színházi trendeket korszerű technológiával adaptáló szórakoztatás kell, hogy az elsődleges szempont legyen. Hiszek abban, hogy ha a gyermek jól érzi magát a színházban, akkor jó eséllyel a felnőtt is így érez majd. Ami pedig az iskolát, mint a gyermek másik meghatározó, szellemiség-formáló közegét illeti: ennek igényeire is maximálisan oda kell figyelnünk. Folyamatosan szemléznünk kell az iskolákban előírt kötelező- és ajánlott irodalom listákat, s igyekeznünk kell repertoárra venni ilyen műveket.”

Amit Zalán itt leír, az szembe megy minden kortárs gyermek- és ifjúsági színházi gondolattal, tagadva a repertoár életkor (tehát célközönség) szerinti differenciálását. Mintha nem egy speciális feladatkörrel rendelkező színházra aspirálna, hanem egy vidéki nemzeti színház gyerekelőadásait szeretné visszarántani a szocialista múltban kialakult közönségszolgálati szerepkörbe.

Teljes tévedésben van a csecsemőszínház funkcióját illetően is: „Babaszínházi projektjeinkkel a legfiatalabb korosztályt hozzászoktathatjuk a színházba járáshoz, kialakítjuk bennük a kötődést, s később ez a generáció lesz az, akik gyermek- és ifjúsági előadásaink közönségbázisát képezik majd.” Zalán ezt a gondolatmenetet a „folytonosság” elvének érvényesítéseként fogalmazza meg. Pedig nem! Nem azért csinál az ember csecsemőszínházi előadást, hogy huszonöt év múlva majd annak a nézője vegyen jegyet, ez teljesen abszurd elképzelés. A csecsemőszínháznak ellenben vannak művészeti, pedagógiai, lélektani dimenziói, de ezekről sajnos egy megveszekedett szó sem olvasható a dolgozatban.

Zalán „művészeti programjának” az „első pillére” a Lázár Ervin Programban való részvétel. És ennek kapcsán kerülünk szembe először valamiféle színházi relevanciával. „A teljesség igénye nélkül az alábbiakban sorolom fel – korosztályos bontásban – a jelenlegi kötelező irodalmat” – írja a szerző, és valóban, sikeresen bemásolja a Nemzeti Alaptantervből a kötelező olvasmányok listáját, amelyből nem önálló művészeti koncepció alapján, hanem a Déryné Programmal és a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel (SZFE) közösen (második és harmadik pillér!) eldöntik, melyek „értékesítési és a darabok budapesti, valamint vidéki tovább játszása szempontjából a legköltséghatékonyabbak”. De hogy azért mégis teljesítse az évi két bemutató kiírásban meghatározott minimumtervét, „álljon itt egy kezdő évadterv csomag, mely a fentiek alapján változhat”. 2025/26-ban Janikovszky Éva és Lázár Ervin, 2026/27-ben egy bizonyos Antonie de Saint-Exupery (sic) és Erich Kastner (sic), 2027/28-ban Milne és Gerard Durrell művel, majd Jeff Kinney és Mikszáth Kálmán, 2029/30-ra pedig már nyilván felnőttek azok, akik 2025-ben még Lázár Ervint láttak a Kolibriben, mert már Shakespeare-t és Molière-t nézhetnek majd. Hogy mi a szelekció elve, hogy miért éppen ezek a szerzők és művek, hogy mindennek mi a célja, az elvárt művészeti-nevelési haszna, arról nem szól a pályázati mű. Ahogy arról sem, hogyan szeretné mindezt összefésülni a mesterséges intelligenciával, a virtuális valóságot kreáló eszközökkel, amelyre a pályázat más pontján hivatkozik, és ha ismerné, hogy mit csinált a Kolibri éppen ezekkel az eszközökkel egyes klasszikus, sőt kötelező olvasmányokon, nem kellene újra feltalálnia a meleg vizet.

Márpedig ez történik, amikor például az SZFE-vel közös munkáról szóló fejezetben a fiataloknak szóló társadalmi érzékenyítő programokat tervez: „A közönségnevelés részeként az SZFE és a Kolibri Színház, drámapedagógusok bevonásával társadalmi témákat is boncolgathatnának, mint például a tolerancia, elfogadás, egyenlőtlenség.” A feltételes mód azt sugallja, hogy a szerző csak ötletel, lehetne ez is, meg milyen jó lenne az is, de valójában mindezekről semmi konkrét nincs a fejében. Az meg pláne nincs, hogy nem „boncolgathatnának”, hanem már régesrég boncolgatnak: több évtizede zajlik ilyen program a Kolibriben! Vannak hozzá szakemberei, felhalmozódott rengeteg tapasztalat, készülnek ilyen előadások, vannak szakkönyvek, számtalan konferencián, workshopon adtak elő e témában, szóval ha valaki ebben konkrét ötletekkel, példákkal és esettanulmányokkal tud szolgálni, továbbmenve a boncolgatás megengedésén, az éppen a Kolibri társulata.

Ráadásul Zalán ezt a dolgozat egy korábbi pontján tudja is: „Kár lenne nem kihasználni azt a több évtizedes tapasztalatot és tudást, amit a Kolibri Színházban dolgozó drámapedagógusok magukénak tudhatnak.” De akkor azt miért nem tudja, hogy amit javasol, az zajlott és zajlik, és – hacsak valaki meg nem akadályozza – zajlani is fog? Persze az SZFE-vel való együttműködés lényege nem más, mint hogy kell egy feláldozható hely, amely az Ódry Színpad sóval való behintése után helyet ad az egyetem vizsgaelőadásainak. Nyilván nem ördögtől való együttműködni az egyetemmel, Vidovszky pályázatában is szerepel: gyakorlati helyet kínál az SZFE bábszínész hallgatóinak, akik ennek során megismerkednek a tanultak gyakorlati alkalmazásával. Zalán pályázatában a Kolibri vizsgaelőadások befogadóhelyévé válik, lényegében hozzáadott érték nélkül, bérleti díjért és a játszott előadásokért cserébe: a kecske jóllakik, a káposzta megmarad, csak épp a Kolibri lényege tűnik el a rendszerben.

Jelenet a Szülőjavító című előadásból

Mindazonáltal nem is kell megvárni azt, hogy a leendő nézők 2030-ra felnőjenek, mert a színház „nemcsak gyerek és ifjúsági előadásokat hoz létre, hanem esti előadásaival a felnőtt nézőket is megszólítja”. Miért? Erre nincs külön magyarázat, csak a felelős gazdálkodásra (értsd: nyereséges működésre) törekvés. Csak hát miért tartana fenn bárki is egy nyereségességre törekvő családi előadásokat gyártó színházat, apró nézőterekkel? Erre sincs válasz, csak az, hogy nemzetstratégiai intézményt kell csinálni, de ismét csak: mi a nemzetstratégiai egy nyereségességre törekvő családi előadásokat gyártó színházban? Saját farkába harapó kígyóhoz érkeztünk.

Adósok vagyunk még a „művészeti” (=gazdasági) program negyedik pillérével: ezt a nemzetközi kapcsolatok adják a pályázó szerint. Nem is vesződött azzal, hogy utánanézzen a Kolibri jelenlegi nemzetközi, jelentős elismertségű partnereinek, vagy urambocsá’ felkeresse őket, említés szintjén szerepelnek csupán, hogy vannak ilyenek, de a lényeg, hogy Zalán az Európai Színházi Konvencióba (ETC) szeretné beléptetni a Kolibrit. „Az ETC az egyedüli szervezet, mely az állami színházak érdekeit képviseli a hivatalos európai politikai döntéshozó folyamatokban” – áll az indoklásban, de hogy mi dolga a Kolibrinek a hivatalos európai döntéshozó folyamatokkal, és hogy az ETC művészeti szempontból mennyiben ad mást (többet/kevesebbet), mint a jelenlegiek, és hogy utóbbiakkal mi a terv – erről megint csak egy árva szót sem ír a pályázó.

Egészen megdöbbentő tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot a Kitekintés – európai és magyar színházak ifjúsági közönséget megszólító stratégiái című fejezet, amelyben külföldről hoz a szerző olyan példákat, amelyeket a Kolibri sok esetben évtizedekkel ezelőtt megvalósított, és az eredményeit azóta is alkalmazza, sikeresebben és differenciáltabban, mint a példaként említett intézmény. Az egyik legabszurdabb példa, amikor a londoni Young Vic Theatre szerteágazó oktatási programjait a Nemzeti Színház eszközeiben és szellemében roppant konzervatív „beavató” eseményeihez hasonlítja. Még eggyel abszurdabb, amikor az „Interaktív Előadások és Osztálytermi Színházak” (hogy egyes alfejezetcímek miért kaptak a pályázat egy részében nagy kezdőbetűs címet, rejtély) esetében magát a Kolibrit hozza mintapéldának, miközben arról, hogy mit szeretne tenni az interaktív és osztályterem-színházi előadásokkal, egy szót sem ír.

Érdekesség még a SWOT-analízis is, amely több esetben ugyanazt fogalmazza meg erősségnek, mint gyengeségnek, de ebből semmiféle következtetést nem von le, majd a dolgozat későbbi részében hátrányként kezeli. Ilyen például a Kolibri 0–18 éves célközönsége, amelyről azt a forradalmi megállapítást teszi, hogy „kiemelt célcsoportját illetően tehát biztosan egyedivé teszi a budapesti színházak kínálatban”, ugyanakkor „a színház kevésbé, vagy egyáltalán nem vonzza a felnőtt közönséget, ami jelentősen korlátozza a magas áron értékesíthető jegyekből származó saját jegybevétel mértékét”. Ennél is nagyobb ellentmondás, hogy a gyengeségek között tartja számon azt, hogy „kis kapacitása miatt nem képes elég bevételt termelni, ezért magas fokú a kitettsége, függ az állami támogatásoktól, elérhető pályázati forrásoktól”, majd a pályázatának tartalmi része arról szól, hogy a Lázár Ervin Program jelenti majd a Kolibri fő pillérét. (Mármint az a Lázár Ervin Program, amelyet a tavalyi év végén forráshiányra hivatkozva leállítottak.)

Jelenet a Toda – a csoda gyereknyelven! című előadásból. A képek forrása: Kolibri Színház

A lehetőségek között fogalmazza meg azt, hogy digitális technológiák és interaktív elemek integrálódjanak az előadásokba, amely vonzóbbá teheti a színházat az ifjúsági közönség számára. Interaktív animációs előjáték, digitális bábok, a virtuális valóság alkalmazása és veszélyei – ezek az elemek a Kolibri programjának immár évtizedes távlatban a részét képezik, de több olyan nemzetközi együttműködésben is benne volt a színház – PLATFORM Shift+, PLAYON! –, amelyek éppen a tárgyalt eszközöket alkalmazták. Zalán ezeket nem ismeri, de másfél oldalon keresztül sorolja, hogy Amerikában, Nagy-Britanniában, Németországban mely színházak csinálnak VR-előadást, és hogy ott mennyibe kerülnek ezekre a jegyek. Pedig Magyarországon is van VR-élménnyel kísérletező intézmény, nem is egy, de sem ezek tapasztalatai, sem a leírtakból adódó következtetések nincsenek a dolgozatban azon kívül, hogy ez majd jól bevonzza a fiatalokat.

Zalán pályázatának jelentős százaléka a Pesti Magyar Színházról szól, amely a pályázó önértékelése szerint „minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen siker”. A pályázat jelentős részét kitevő „válságálló színház” koncepció egy minden szempontból pénzügyi-gazdasági szemlélettel irányított színházat tükröz, amelyben az előadások a színház gazdasági koncepcióját szolgálják ki, és amely kísértetiesen hasonlít az általa vezetett Pesti Magyar Színházra, már csak azért is, mert a példákat azon az intézményen keresztül vezeti le. Ez a rész leginkább egy színházvezetési kiskátéra hasonlít, például a műsorpolitikáról a következő általánosságok olvashatók: „A válságállóságot az teremti meg, hogy az intézmény rugalmasan tudja adaptálni portfóliójából/repertoárjából a műsorra tűzni kívánt produkcióit. A műsorpolitika összeállítása során a művészeti szempontok maradéktalan érvényesülése mellett különösen figyelembe kell venni az értékesítésre szánt előadások, a streaming lehetőségei, a Lázár Ervin Programban bemutatott produkciók műsorpolitikán belüli részarányait. A válságálló műsorpolitika azt is jelenti, hogy a közönség összetételének megfelelő feltérképezése után ki kell alakítani azt a rendszert, amiben a teljes közönségréteg szokásaihoz, igényeihez híven adaptálódva kell megteremteni az évados és havi műsorterveket. Az évadra előre meg kell határozni azt, hogy mely produkcióból mekkora előadás számot szeretnénk teljesíteni. Ezt követően egy megközelítőleges havi műsortervet készíteni még mindig csak a produkciók évadosan előre meghatározott terve alapján.”

Na de hát éppen ezt kellene kifejteni egy pályázatban, hogy ez hogyan fog a Kolibriben történni, ehelyett intézményi példaként a Pesti Magyar előadásportfóliájának értékesítési arányszámait olvashatjuk, hogy hány saját szervezésű élő és stream előadás, illetve hány Lázár Ervin Program-os produkció eredményezte a bevételt. Ez nem műsorpolitika, hanem legjobb esetben is értékesítési terv.

Hogy miért kell válságálló színházzal pályázni egy válságban nem lévő, sőt sikeresen működő színház esetében? „Kijelenthetjük, hogy a jelenlegi vezetés csak a 100 százalékos látogatottság elérését tartotta szem előtt, azonban ezen stratégia mentén további látogatottság szám már nem növelhető, így a bevételeket sem lehet tovább növelni. Ez azt eredményezi, hogy a bevételek nem növekednek tovább, a költségek viszont az infláció hatására folyamatosan emelkedni fognak, melynek eredményeként a színház adósságspirálba keveredik. Ha az adósságspirálból nem látszik a kiút, akkor az intézmény a költségek lefaragásával próbálkozik, ami azt eredményezi, hogy még rosszabb minőségű és anyag használatú előadásokat állít színpadra, így tovább gyűrűzik az adósságspirál, ami fokozatosan a színház elszegényedéséhez vezet. végül bekövetkezik a színház bezárása!” – írja a pályázó, ami egészen logikusnak hangzik, hiszen az a menedzsment, amely nem reagál a költségek növekedésére (például, ahogy Zalán is javasolja, jegyáremeléssel), az nem jó menedzsment.

De a Kolibribe nem kellett tíz- és százmilliós pluszforrásokat betenni eddig sem! És miért feltételezi azt, hogy másnak nem jut eszébe jegyárat emelni? Az általa felvázolt, a csődhöz vezető folyamat akkor következik be, ha gyakorlatilag nincs vezetve a színház – de épp azért írtak ki pályázatot, hogy legyen. Nem? (A „még rosszabb minőségű” az vajon mit jelent? Hogy a jelenlegi rossznál is rosszabb? És mi az az „anyag használatú”? Milyen anyag? Mit jelent ez vajon? Már azon kívül, hogy valahogy meg kell indokolni, hogy miért pályázik valaki művészeti, nevelési, pedagógiai és egyéb koncepció nélkül egy nem családi, hanem gyermek- és ifjúsági színház élére.)

Na de mi van, ha nincs Lázár Ervin Program? Mi van, ha nincsenek EU-pályázatok? Mi van, ha elapad a Déryné Programot működtető állami forrás? Erre is van válasz: „Arra a nem várt esetre, ha a tervezett együttműködések valamilyen eddig előre nem látható oknál fogva mégsem valósulnának meg, és a Kolibri Színház »magára marad«, akkor az egyetlen lehetőség a túlélésre, a csak és kizárólag profitorientált működés bevezetése, melyben elsősorban a felnőtt közönség számára készülő szórakoztató darabok kerülnek fókuszba.”

Tehát: ha azok a pénzek, amelyekre a pályázat épít, mégse jönnének be, akkor isten veled, gyermek- és ifjúsági színház, felnőtt közönség számára készülő, mainstream szórakoztató repertoár épül. Sziasztok, bábszínészek, sziasztok, kísérletezésre odavett fiatalok! Csak hát érdemes a Nagymező utca közelségében, az Operett, a Thália tőszomszédságában kétszázas nézőtérnek (vagy esetleg az Andrássy úton lévő aprócska Fészekben vagy Pincében) felnőtteknek készülő szórakoztató színházat csinálni?

Jelenet az Emma csöndje című előadásból

Elnézve a gazdasági tervet, Zalán jelentősen megemelné a játszott előadások számát, 2025-ben 612 előadást játszana, 2026-ban 717-et, csak nem számol pár dologgal, például ennek a költségvonzatával (ugyanis ezt nem lehet a „rezsiből” megcsinálni), ellenben számol 2500 forintos jegyárral, mintha ez nettó lenne – csak hát bruttó. Hol és mikor fognak próbálni az új produkciókra, ha a hétköznap délelőtt-délután ott sorjáznak az előadások? – ez is egy gyakorlati probléma, amire nincs válasz. Vagyis van: ha az előadásokat úgyis az SZFE fogja gyártani, vagy esetleg a Déryné Program, akkor valóban nincs nagy szükség próbára. De ha alaposan olvassuk a pályázatot, akkor abból az is kiderül, hogy Zalán nagy terve hosszabb távon nem az aprócska Kolibri, hanem a valamikori jövőben megépítendő, újfent gyermek-, ifjúsági és családi színháznak szánt (?) Városligeti Színház vezetése:

„Gazdaságosabban, hatékonyabban és racionálisabban lenne üzemeltethető, ha a Kolibri Színház és a Városligeti Színház közös vezetői, gazdasági és művészeti irányítás alatt üzemelne, így nem versenytársai, hanem partnerei lehetnének egymásnak. Az új intézménnyel biztosítani lehetne a Kolibri színház nemzetstratégiai feladatainak ellátását hosszú távon is. Mindkét intézmény állami támogatásból működik, vagy fog működni, így jogi akadálya nincs az összevonásnak. A Városligeti Színház egy régi­új színfoltja lesz a budapesti kulturális palettának és méltó módon adhatna otthont a Kolibri Színháznak, megtartva a színház Jókai téri épületét is, bővítve így a színház kapacitását. (…) A Liget-projekt megvalósulása hosszú távú céljaink között szerepel, a fenntartható növekedést tudja majd szolgálni, hiszen a 300 fő befogadására alkalmas színházterme jelentős többlet néző és többlet előadás helyszínéül tud majd szolgálni, Amint ismertté válik az építés és a majdani nyitás dátuma akkorra már kész produkciókkal lehet az új játszóhelyet felavatni.”

Csakhogy a pályázat egy másik pontján meg egy új, 100 fős játszóhelyről is ír: „2026-tól új tényezőként jelenhet meg az új játszóhely kialakítása, amely 100 fős kapacitással bővítheti a nézőszámot. Ez a játszóhely évről évre 10 000 fővel növelheti az össznézőszámot, stabilan hozzájárulva a növekedéshez 2026-tól 2030-ig. Persze a jelenlegi Kolibri Pince megtartása mellett, ami felújításra szorul annak érdekében, hogy még hosszú időn keresztül szolgálhassa a színház alaptevékenységét és céljait.” És a Kolibri Fészekkel mi lesz (amellyel a pályázat egy másik pontján egyértelműen számol)? És hogy viszonyul majd ez a Városligeti Színházhoz? És hol lesz ez az új játszóhely?

Ezekről a tervekről a szerző a pályázat teljesen eltérő pontjain ír, ezek nem képeznek koherens rendszert. Mintha a pályázat írása közben kipattant volna egy ötlet, amit gyorsan beleírt az, aki kitalálta, majd a következőkben erről teljesen megfeledkezik. Mintha nem egy ember írta volna ezt a pályázatot, hanem több szakaszban többen, részben mintha a Pesti Magyar Színházra vonatkozna, majd ez lenne felturbózva az SZFE-vel ápolt kapcsolattal, némi akadálymentesítéssel, Városligeti Színházzal, kísérletező éjszakai alternatív előadásokkal, mainstream családi színházzal, másutt teljesen profitorientált szórakoztató színházzal, minden esetben a gazdasági szempontoknak alárendelve, közhelyeken kívül meg sem említve nevelési, oktatási, pedagógiai és művészeti szempontokat. És mindez sok pici részletből áll, ami nem áll össze egy képpé. Ráadásul nincs tervezett szervezeti struktúra, nincs konkrét elképzelés a társulattal kapcsolatban, nem látni csapatot, csak egyetlen ügyvezető igazgatót, aki fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy létrehozza a Világ Leghatékonyabb Gazdasági Működésű Színházát, mert tudja, hogy titkon ez a fenntartó vágya, nem pedig a pályázatban kiírt gyermek- és ifjúsági színház.

Jelenet a Bors néni című előadásból

Szóval ezért nem született meg az összehasonlító elemzés. Vidovszky dolgozata ugyanis gyermek- és ifjúsági színházról szól: problémaelemzéssel, a jelenhez vezető út felvázolásával, művészeti stratégiával, vagyis fordítva csinálja, mint Zalán: nem a gombhoz varr kabátot, hanem a kabáthoz keres gombot. Magyarán: nem egy nyereséges színház működtetése az elsődleges célja, amit a sors szeszélyéből adódóan épp egy gyermekszínházon kell végigvernie, hanem egy releváns, korszerű, a korosztály nyelvén beszélő, annak eszközeit felhasználó és a nevelés-oktatás szolgálatába állító színházat szeretne létrehozni, amely gazdaságilag fenntartható. Ebből következik, hogy ugyan sok problémafelvetése, sőt néhol a megoldása is megegyezik Zalánéval, szemléletében mégis annak a gyökeres ellenkezője: színházi és oktató-nevelő szempontból fogalmazott, jól szerkesztett, következetesen felépített anyag. Nem általános lózungokkal, hanem konkrét, kézzelfogható és számonkérhető célok és feladatok meghatározásával, ennek gyakorlati levezetésével és lehetséges kimeneteivel operál, a gazdasági döntéseket a színház szemszögéből vezeti le, vagyis tényleg olyan, mint egy vezetői pályázat. Az csak hab a tortán, hogy egy gyermek- és ifjúsági színház vezetésére aspiráló emberként tiszteletben tartja a magyar nyelv helyesírását, fogalmazási és központozási rendszerét, és még szerkesztésében, tipográfiájában és vizuális megjelenésében is a logikus építkezésre helyezi a hangsúlyt. Alaptételekből indul ki, ezeket kidolgozza, levezeti, megoldást ad, majd összefoglalja, amire jutott. Épp úgy működteti a pályázatot, mint egy korszerű tankönyv szerzője, aki az élménnyel tanítani szeretne. Azért méltatlan a két pályázat összehasonlítása, mert ennek a munkának szerkezete, víziója, célja van, ekképpen szinte lehetetlen az összevetés a másik, ötletszerű, darabos, szerkesztetlen, mindenfajta művészeti koncepciót nélkülöző, mindent a pénzügyi szempontokból fogalmazó dolgozattal.

De mindegy is, felesleges a szócséplés, a Kulturális és Innovációs Minisztérium szerint „Dr. Zalán János pályázata tartalmazza leginkább a konkrét megoldásokat a Színház jelenlegi gondjaira, és azokat a fejlődési lehetőségeket, amelyek a jövőre nézve is megvalósítható elképzeléseket mutatnak. Gazdaságilag reális intézkedéseket tervez. Konkrét tervei és javaslatai vannak, amelyeket szakmailag jól alátámasztott.”

Lásd fent.