AMIVEL DOLOG VAN Szüts/Vojnich-cédulák – Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet kiállítása a Godot Galériában

Szüts és Vojnich, lévén mindketten lírikusok, képesek irodalmizálni az embert, miközben, termékeny ellentmondás, szembesítik a szavak mérsékelt, legalábbis korlátozott erejével. Nagyon is be tudnak vonzani, hogy verstérként nézzek e munkákra, nyelvszínpadként, szövegművek kiindulópontjaként, ahogy ők is használnak „kapaszkodót egy kép elkezdéséhez, akkor is, írta Szüts, ha aztán az eredményre rá sem lehet ismerni. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember elkezd egy képet, az sokáig semmilyen, vagy nagyon rossz, (előfordul, hogy úgy is marad.) De a rossz sokkal jobb, mint a semmi, hiszen le lehet törölni, vagy át lehet festeni, azzal dolog van. És bármi történhet! „ Könnyen belátható: kell egy fix pont, megfoghatóság, ami aztán eltűnik — a képhez kell, a képen nem.
*
Szépen lazán ki kéne találnom valamit, úgy együtt, mint külön, mondogattam napokig, persze, hogy ki kéne, miközben nyomaszt ez az oldott kéne, miközben minden ugyanaz és semmi sem: nincs Szüts Miklós. Pontosabban, Esterházy Péter bonmot-ját parafrazeálva, mindenhol van, de itt nincs, még pontosabban, itt van, de nem áll itt mellettünk, hanem nagyon hiányzik, s ettől minden más lett, más lesz, talán nem is maguk a képek, hanem ahogy nézzük őket és ahogy néznek minket, ameddig az akvarellát.
*

Szüts Miklós: Őszi kép, 2017.

Múlt héten Vojnichtól nagy elismerést kaptam. Felhívtam, hogy mikor tudnám megnézni előre a kiállítást. Ugyan, dehát ezt te úgyis kívülről tudod, felelte. Na, ettől tör rá az emberre a jóleső frász, hogy talán, de lényegében mégsem, dehogy tudom, legföljebb szeretem. Írtam jónéhány cédulát, vagyis feljegyzést, vignettát mindkettejükről, Szüts akvarelljeibe Winterreise-töredékeket írtam bele kézzel — különös izgalom belenyúlni egy egyedi műtárgyba, az ember fél, el ne rontsa, illetve, ha már, akkor nagyon kevélynek kell lenni, hogy a rontást megadja találatként. Közeim tehát számosak, beleíródtak a szövegeimbe, versbe is, prózába is, együtt és külön. De hogy kiismerném a művészetüket, azt nem gondolom. Bár mért is kéne? Egy jó képet éppúgy nem lehet kinézni, ahogy egy jó könyvet kiolvasni, mindig marad benne annyi titok, hogy újra és újra magához vonzza a szemet, a nézői képzeletet.
*
Nem lep meg, hogy mindig meg tudnak lepni. Például a lehető otthonosságukkal, a -talanság otthonosságával, hogy ez a közösük és különjük, hogy nagyon is vannak egymás nélkül és nincsenek. Minden motívumuk ismerősnek tetszik, sokszor anélkül, hogy tényleg láttam volna, évtizedek óta ez a lassú mozgás, épülés, teljesedés a védjegyük. Dolgoznak az idővel és dolgozik velük az idő. Nekik, azt is mondhatnám. Kész képek, műcsoportok, sorozatok más töltéssel, jelentéssel kerülnek előtérbe, s innen, csak innen nézve mindegy, mi ád más távlatot.
*

Vojnich Erzsébet: Európa II., 2002.

Vojnich műterméből azaz a „Műtermem2” című festményről a festőlétra jár legtöbbször a fejemben. Motívum vagy modell, egy hús-vér kisbútor, a képen arra vár, hogy valaki föllépjen rá, aztán lépjen még egyet, s eltűnjön az alácsorgott szélű téglalapok labirintusában. (Metavakrámatívitás — ezt azért ideírom zárójelben) Az illető alakmást vagy húsz éve már megírtam, volt egy teremőr-figura, aki jött-ment a képeikben, eltűnt és előtűnt. Hogy van-e ott ember, ez foglalkoztatott, a nincs vanja és viszont. Aztán Szüts egy nagyon kései akvarelljén, melyet naponta van szerencsém látni, fölfedeztem egy szeget, semmi jelkép, csak annyi, amennyit fölvesz, egy közönséges szeget a hórihorgas kishasáb, A mátraverebélyi elektromos alállomás épületének oldalfalán, aminél figurálisabbat nem tudok elképzelni.
*
Illetve de, az emberszabású szaniteroszauruszokat. Vojnich falikútban utolérhetetlen, írtam anno, de hát miben nem az?, írom azóta is. Vízcsap, falikút, mosdókagyló, négyzetes, negyedgömbös, hosszúdad, vályoid. egyes és kettes mosogató, radiátor, ülő-, álló-, fekvőkád, zuhanyrózsa kitekintéssel a feledékeny Európára, továbbá fürdőmedencék, kőlépcsők, várótermek, dokkok, többnyire szárazak, víz alig van a képein, inkább a víz emlékezete, féken tartott remegés. Mindez a súly nemritkán könnyű vásznakon, bot és vászon, madzaggal szögre lógatva, de azért a fal hajol meg.
*
Két nagy festő, nem hiszem, hogy elfogult lennék, persze mért ne lennék, jó barátaim, kedélyüket, irályukat eléggé a magaménak érzem, festélyüket, mondhatnám, bár ebből nem lesz köznyelvi szó, a nyelv olykor nehézkes, akármennyire is metaforák trambulinja. Eleve a szép trambulin: látványként egy szál deszka a víz fölött, gesztusként egy ecset-szisszenés, de szónak brutális, ledobja használóját, s helyette ugrik a vízbe, loccs, nem suhan — ezért jobb festőnek lenni, egyszerűen finomabb, kézművebb dolog, bár hogy festőként is ezt mondanám-e, nem tudom, mármint hogy minek jobb lenni, túl azon vagy innen azon, hogy lenni jobb, A Földön élni ünnepély.
*

Szüts Miklós: Skót diptichon, 2021.

Vojnichtól sok éve egy interjúban azt kérdezte Váradi Júlia, hogy mi történik a fejében, amikor fest. „Semmiféle tudatos cél nem mozgat munka közben, felelte Vojnich, egy-egy kép létrejötte hosszú folyamat, amiben kevés a racionális elem. Amikor a vászon előtt állok, nem tudom előre pontosan, hogy mi felé megyek. Egyet tudok csak, hogyha találok valamit — egy számomra érdekes fotót, egy kapualjat, vagy bármit — ami fölkelti az érdeklődésemet, akkor abból elindulok. De hogy pontosan merre, milyen irányba, azt nem tudom megmondani.”
*
Rényi András egy hajdani Szüts-kiállítás megnyitóján idézte Caspar David Friedrichet, a Szerzetes a tengerparton-hoz fűzött híres kommentárját, miszerint „töprenghetsz reggeltől estig, estétől az éj leszálltáig, sosem fogod megragadni a kifürkészhetetlen túlnant„. A festő a szép közhellyel folytatja a könnyű szélről, a parti homokról, meg a lábnyomról, de a mondat a festmény eleganciájához képest csak caplat, huppog, buffan. Rényi ugyanitt említette Kleistet is, aki szerint a képet nézve az embernek olyan érzése támad, mintha lemetszették volna a szemhéjait.
*
Az Ulászló utcában, Szüts műtermének konyhájában lógott a Friedrich-kép reprodukciója, ha jól emlékszem, a hűtő mellett. Főzte a kávét, csevegtünk e nagyszabású túlnan előtt, többnyire az innen-ről, léhábban vagy komolyabban. Azt remélem, sikerült neki elmondanom, hogy mennyire fontosak számomra a képei, az a derűs szabatosság, amivel a jól élhető, alkati szomorúságát megfesti, mellesleg, de nem mellékesen. Szüts a mindennapiság, a folyamatosság, a pódiummentesség, a képeivel együtt lélegzik a néző, megrendül, elméláz, kérdez és visszakérdez. Vojnich sose lép ilyen közel, illetve más, spirituális közelségbe lép, minden tere, minden tája színtér, minden gesztusa színrevitel, képei előtt elakad a lélegzetem. Mintha nem a néző, hanem a kép szemhéja lenne lemetszve. Az ember áll, összekapja magát. Így is, úgy is ünnepély, maradjunk ebben.

2025. február 28.
A megnyitószöveg előtt, alatt és után Presser Gábor játszott és énekelt.

Godot Kortárs Művészeti Intézet
1036. Fényes Adolf utca 21.
Megtekinthető: április 13-ig, csütörtök-vasárnap 14-19 óra között.