A VÁGYOTT GYŐZELEM Desiré Central Station Fesztivál 2024 / Szabadka

Megfigyelve lenni – ez az én munkám. Megfigyelni – ez a ti örömötök (…) A színház az én és a ti kiváltságotok – kezdi a nézőtér felől a színházi térbe érkező színész a színpadra épített cirkuszi porond előtt az Elefántember című előadást. Ozren Grabarić, amikor elénk állt és hozzánk szólt még a karakter jelmeze nélkül – mielőtt gömbről gömbre eltorzította magát, megmutatta-elmondta nekünk a színészi / színházi dilemmáit. Testszínű, gyógyászati hangulatú anyagot viselt, ez a fásli-szerű segédréteg borította a testét. John Merrick történetével – akit egy betegség anatómiailag eltorzított – vizsgálta, hogyan lehet híven ábrázolni a valóságot, és vajon a személyes történeten túl szimbolikusan mit jelenthet az, ha egy nő vele terhesen megijed egy Anglia utcáin elszabadult elefántcsordától. Az elefántok – mondta a történetbe kezdve a színész – annyi mindent megjegyeznek, de arra nem emlékeznek, hogy kerültek oda. Aztán már minket, a cirkusz közönségét igyekeztek a címszereplővel riogatni – Kokan Mladenović társadalmat kritikusan vizsgáló színházában Merrick szenvedő emberének tragikus vágyát ismertük meg, azét a valakiét, aki mindenekelőtt emberek közé szeretett volna beilleszkedni és társadalmi lénnyé válni. Ő azonban a korabeli freakshow közönségén kívül leginkább a patológusok érdeklődését keltette fel, akik úgy találták, Merrick orvosi probléma. Az elefántember története, ami az emberiséget illeti, szomorú.

A Telihold intenzíven hívta elő az asszociációkat, érzéseket és a személyes értelmezést. A táncosok zenére és egymásra hangoltságától, illetve a pimaszul laza magabiztosságuktól nem lehetett nem hanyatt esni, miközben szembeötlött, hogy a táncosok mennyire markánsan eltérő karakterek. A virtuozitásuk által jelenítették meg a természetet / az életet – madárként, nagymacskaként, embertől távoli ökoszisztémaként, a természettel harmóniában élő emberként – ki hogyan értelmezi a látottakat. Az előadás világnézeti komplexitása ugyancsak elgondolkodtató volt, és minthogy Nagy József Szkipe nemcsak koreografálta, de játszott is benne, az egyik legizgalmasabb dilemma, hogy annyi minden más mellett az ő színpadi megjelenése mit jelent. Jelent-e mást, mint praktikumot, ahogy ilyesmivel olykor találkozunk előadóművészeti formákban. Nos, az előadásban nem azért Szkipe táncol egy fejmaszkban, mert úgysem felismerhető vagy nem volt más, hanem mert játszanak azzal a viszonnyal, ami közte és a táncosok közt vibrál. Ennek a játéknak a drámai erején túl olyan humora volt, hogy vigyorra szaladt a fejem, amikor újra bejátszotta magát a színpadra, miután észrevétlenül tűnt el valamelyik takarásban. Többszöri nézésre fejthető fel az emlegetett összetettség, mert a Telihold olyan matéria, ami elsőre úgy betakarja az embert, hogy azt se tudja, merre van a kijárat.

A szarajevói Nemzeti Színház drámai tagozata játszotta Pintér Béla népművészeti ihletésű Oidipusz-sztoriját – amit Pintér után már sokan mások is színre vittek. Ezek közül a jobb előadások detektálták az időközben megváltozott politikai ájert, és ennek megfelelően másképp is kidomborították a remekmű nippművészetiségét. A szarajevói Parasztoperát Vedrana Božinović fordította bosznia és hercegovinaira Lénárd Róbert szerb fordításából és Urbán András rendezte. A gyorsan feszültre felhúzott előadást lélegzetvisszafojtva figyelte a közönség és úgy csattantak a nevetések, mint ahogy telefonját néző ember az üvegajtón – istentelen jó dramaturgiai érzékkel megáldott előadást láttunk. Készséggel elhiszem, amit többek is állítottak, hogy erősre sikerült a szövegváltozat, de azt már én is értettem, milyen nagyot csavart Pintér Béla zsenialitásán, hogy itt egy konszolidáltnak tűnő kamarazenekar húzta a színművészek talpa alá a valót.

A disztingváltságukkal feszítették az őrület dramaturgia húrját. A színészek, különösen a két szülőpár úgy beszélte a pintéri színház nyelvét, amit egyáltalán nem tudok megmagyarázni, mert bár nyilván rokonok vagyunk (el lehet azzal szórakozni, ki hol húzza meg a kulturális határt, amin túl már a „Balkán” van), de azokat a finom árnyalatokat is hozták, amihez nem elég kirobbanó formában levő nagyszerű színésznek lenni, hanem valami többet, konkrétabbat is kell tudni az eredeti darabot övező világról. Sőt, a nézőtéren azt éreztem, hogy ez jobb, mint az eredeti – ami nyilván hülyeség, hiszen összevetni is értelmetlen két különböző dolgot, pláne 20 év távlatában –, de nekem Adisa Vatreš-Selimović egyszerre artisztikus és frivol látványvilága még tovább vadította az élményt. A turbofolk jelmezek a karaktereket ugyanakkor nem gúnyolták, hanem arra erősítettek rá, hogy gondolatban eggyel hátrébb lépve magunkat lássuk az elképzelhetetlen történetben. És ez az, amire ilyen erővel nem emlékszem az eredeti előadásból – de minthogy Urbán András Pintér receptjéből főz, nem állíthatom, hogy ez Urbán találmánya, az előadást látva mégis az volt a benyomásom, hogy valamit variált azzal a recepttel.

A marosvásárhelyi diplomamunka, a Muhi Zsófia írta-rendezte Aritmia elütött a fesztivált jellemző hangtól – bár ami a fesztivál hangmintázatát illeti, akarva vagy akaratlanul mindig is volt, ami elütött: hát, ez most az introvertáltságával. Bele tudtam lazulni, mert a tanárságom még nem teljesen múlt el: a fiatal csapat érzékletesen mesélt egy olyan ön- és párkereséstörténetet, amit szinte senki nem úszhat meg – vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 80-as évekbeli minőségi popzenéket énekeltek közben minimálkísérettel, és olyan finoman mutatták meg a hiperérzékeny, egymást óvni próbáló generációt, akiknek lélektanuk és esztétikájuk, hogy halkak, visszafogottak, úgy mintha egy kortárs, maszk nélküli szoba-no-színházat játszottak volna.

A Yankee Rose az amerikai női álom görbetükre – ami csak a színházi megjelenítés túlzásaitól görbe. A patriarchális elvárásoknak mindenáron megfelelni igyekvő, a magát jó áron piacosító nő történetét Miloš Lolić vitte színre Danica Maksimović főszereplésével, aki egyébként a rendező anyja – tudtam meg az előadás után egy helyi színházi embertől. Az emberi bírvágyat és végtelen kiszolgáltatottságot egyszerre mutatta fel ez a fajta túlhajtott teatralitás. A közönségességet kerülgető színpadi csillogás kíméletlensége és animáltsága megengedte még azt az értelmezést is, ami szerint gulliveri bábszínházat néztünk és a liliputi színészeket felnagyítva láttuk – ekként, általuk gondolkodhattunk a társadalmi berendezkedés mibenlétéről.

Az Eichmann Jeruzsálemben eleinte dokumentumszínházi előadásnak tetszett. A színészek bevonultak és leültek a közönséggel szemben felállított asztalhoz és arról kezdtek jó ritmusban, felváltva beszélni, mi mindent olvastak – alapvetően Hannah Arendt vonatkozó könyvét említették, illetve néztek – dokumentumfilmeket. Közben a per bírói testületeként ültek, kint a színpad szélén, mögöttük nagy (majdnem üres) tér. Rengeteg szárazanyag hangzott el: számok, dátumok arról, hogy a náci Németország hogyan és hány zsidót semmisített meg. Azon kívül, hogy mindezt színpadon mondták el szenvtelenül-komolyan, nem teatralizáltak. Mivel elhangzott, hogy a munkamódszerük része volt, hogy mindenki elolvasta, megnézte, átgondolta a rendelkezésükre bocsátott jókora mennyiségű dokumentumot, a várakozásom fokozódott. Azonban a nagy készülődés ígéretessége nemsokára olvadni kezdett. Arendt írását már a megjelenésükkor is számos kommentár követte, ahogy azóta is születtek szövegek a szerző narratívájáról, annak filozófiai vitathatóságáról – erről az előadás már nem gondolt semmit. Lehet, persze nem ezzel foglalkozni, de akkor miért azzal kezdik az előadást, hogy mindannyian olvasták? Az önmagában nyilván nem igazolja a fajsúlyosságot, ha megtudjuk, egy átlagos színházi próbafolyamathoz képest itt komolyabb tematikus rákészüléssel született meg a produkció – ha ez a háttérmunka az előadásban nem jelenik meg. Márpedig semmitmondó Arendt hosszasan elemezhető, netán vitatható pozícióját afféle színészi játékkal jelezni (ha ugyan ez volt a mögöttes szándék), mint az Eichmann szerepébe néhány mondatra belépő színész, aki az addigi visszafogott dokuszínházi nyelvből kijátszott: már-már a komikum határáig eltúlzóan reszkető kézzel mohón kortyolt az eldobható műanyag pohárból.

Az asztal mögül kivett székre ült színész rövid kis játéka Eichmann személyes drámáját abban a színházi helyben emelte ki, ahol a többiek olyan dokuszínházi pozícióban voltak, amivel, ugye, a valóság és a színház találkozásának szakadéka fölötti lengőhídon billegtek. Aztán egyre több olyan „csinált” helyzet lett, amivel az előadás eldöntötte, hogy a valóságot / a történteket maga mögött hagyja és az előadást a biztonságos színházi konvenciók partján valósítja meg. Pedig az előadás elején még nagyon működött, hogy a néző minden erőfeszítés nélkül kezdett belehelyezkedni abba, amit az Eichmann Jeruzsálemben című előadás az emlegetett, azonos című könyv által felkínált – de már az első felvonás sem próbálta beváltani az ígéretét, nem is kapott bele a holokauszt kapcsán emlegetett gonoszság vizsgálatába, amiről máig tartó viták folynak. Ezen persze nemcsak háborús bűnök kapcsán lehet gondolkodni, de mindennapjaink banalitásában is, hogy elgondolkodunk-e, felfogjuk-e, mikor miben veszünk részt, hiszen a színháziasított per tétje mi más lehetett / volna. Nagyon ritkán engedem meg magamnak azt a pofátlanságot, hogy otthagyjak egy előadást a vége előtt, de most nem voltam képes visszamenni a második felvonásra. Más mentségem nincs, mint a dühöm, amitől már úgysem láttam volna.

A beszámolóból hiányzó előadásokról a Revizor már korábban írt: Prudencia Hart különös kivetkezése, MILF, 1981.

Az Eichmann Jeruzsálemben első felvonásával én rosszul zártam a legutóbbi Desirét, de a fesztivált 2024-ben is nagyon szerettem. És helyénvalónak tartom, hogy vannak itt/ott olyan produkciók, amelyekkel vitatkozom, amelyek nekem nem tetszenek, amelyekről nem értem, mit keresnek itt, hiszen minden évben látok a rajongásig lelkesítő, egy életre behatást gyakorló, netán soha nem felejthető előadásokat. A válogatásban sem a döntéshozók általi szorongatottságot láttam, pedig amikor hírét vettem az aktuális mottónak – a színház győzelem –, akkor tudtam, hogy córesz van, de ez egyetlen pillanatra, egyetlen gesztussal, mondattal sem jutott eszembe a fesztivál alatt, mert a színház tényleg győzött.