A SZÁZÉVES MORBID Mintha élne – Három egyfelvonásos Franz Kafka nyomán / Gólem Színház, Radnóti Színház

Dicséretes együttműködés eredménye látható a Gólem Színházban: a Mintha élne című előadás a Gólem, a Radnóti Színház, a Goethe Intézet, az Osztrák Kulturális Fórum, valamint a Cseh Centrum összefogásában került színre, Franz Kafka születésének századik évfordulójára. Ez önmagában is kalaplevételre buzdít, hát még ha hozzátesszük, hogy mind a Radnóti Színház, mind a Gólem a színházi szakmában oly gyéren mutatkozó szakmai szolidaritás oszlopai. Tudjuk, ugyebár, hogy az egyik fontos független társulat, az Apertúra a Gólem Színház – illetve vezetője, Borgula András – jóvoltából tett szert állandó otthonra és menekült meg az azonnali megszűnéstől (amely persze az ő fejük fölött is lebegő veszély azért, miként a legtöbb független társulat is joggal tart ettől).

És további fontos tényező, hogy a három Kafka-novellát feldolgozó előadásban két részt fiatal rendező állított színpadra, és jobbára fiatal színészek játszanak bennük. Szóval szépen szemügyre vehetjük az új nemzedéket, több terepen is.

Három novelláról van szó: Az odú, Az éhezőművész és A fegyencgyarmaton című írásról.
Az odút Sahin-Tóth Sára írta színpadra, és ő rendezte. Mai ismereteink szerint ez a novella Kafka utolsó írása. Hogy „kafkai”, ahhoz kétség sem fér, de hogy virtigli epika, ahhoz sem. Nemcsak azért nehéz dramatizálni, mert egyszereplős lévén monológ, hanem mert ráadásul annak is belső; az „agyban” zajló-hullámzó-nyomuló szöveg. Hogy kinek az agyában, az is kérdés; tegyük fel, hogy ember az illető.

Gazsó György Az éhezőművészben

Az elhangzó szöveggel voltaképpen nincs nagy probléma. A monológforma is megmaradhat annak ellenére, hogy hárman mondják; ettől biztos nem lesz belőle dialógus, hiszen mindenki magának-magában beszél. De a hármas jelenlét már okoz problémát.

A nagy sárga hold alatt egy kis ketrecben tolong-préselődik-akrobatikázik a három színész: Berényi Nóra Blanka, Kozma Veronika e.h. és Major Erik. A látvány, vagyis a díszlet jó (a bécsi Iparművészeti Egyetem látványtervező szakának két hallgatója, Balla Hanga és Pauline Helen Stephan tervezte), megképződik az odú, csak éppen túl sokan vannak benne. A kafkai odú lakójának ugyanis elementáris élménye a magány – márpedig itt nem három magányt, hanem egy hármas csoportot látunk. A magány, az egyedüllét az, ami pörgeti egyre följebb azt a spirált, amely az odú lakóját életben tartja, amely az odú mind teljesebb biztonságának megteremtésére sarkallja, és a túlélésért való küzdésben eltünteti magát az élést. Ez a súlyos kafkai élmény viszont hiányzik ebből a részből – kedvtelve nézzük a három színész változatos kapcsolódását, és inkább mosolygunk, semmint szorongunk Eörsi István fordítását hallva. A kafkaiság ugyanis nem jön létre egy fordítva felvett zakótól, vagy attól, hogy a szereplők a nézőteret is bejátsszák, és még zsákba is bújnak.

Az éhezőművész című novella az éhezőművészet hanyatlása közepette a cirkuszi látványosság egykori rangjának megőrzéséért folytatott kudarcos küzdelemről szól – bizarr történet. Nehéz drámát belelátni. Borgula András Németh Virággal készítette a színpadi verziót, és mind a szöveggel, mind a rendezéssel át is szerkesztette a novella hangsúlyait. Gazsó György remek alakításában ugyanis a vállalás értelmetlensége, szorongató hiábavalósága kerül előtérbe, és az azt övező érdektelenség. Gazsó mintha a cirkuszművész valahai méltóságának külsőségeit igyekezne előkaparni valahonnan – „nem vagyok bohóc, művész vagyok”, mondja –, de nagyjából hiába, hiszen társa – itt a lánya – különféle kötélmutatványai is tán több nézőt vonzanának, mint az ő éhezése. És hát tragikus a vége, egy nagy zabálás, maga a totális reménytelenség. Aztán a nézőktől már a lány búcsúzik az apja helyett, aki egyébként is ott akarja hagyni az egész cirkuszt…Mi tagadás, Kafkától a vegytiszta tragédia meglehetősen távol áll, ő az életben hagyás kínzóeszközeivel operál… Ez a rész viszont mégiscsak kafkai – szorongató, kényelmetlen, viszketős.

Kozma Veronika és Major Erik A fegyenctelepen című egyfelvonásosban. Forrás: Gólem.

Az életben hagyás kínzóeszközeivel operál a harmadik novella is, igaz, az élet csak átmeneti benne. A fegyencgyarmaton című írást Regős Simon rendezte. Ez tűnik a legkönnyebben színháziasíthatónak: jön egy Utazó, akinek szépen bemutatják a fegyencgyarmat ékességét, azt a kivégzőgépet, amely jó hosszan hagyja szenvedni az elítéltet. A novellában nemcsak az abszurd, hogy milyen semmiségekért osztogatják itt a lassú kínhalált, hanem az a büszkeség, amely a halált lassan osztó szerkezetet övezi. Hiszen a maga nemében valami rendkívüli teljesítmény született is – és micsoda rémes fintora a sorsnak, hogy a tábor új vezetője nem mutatkozik a gépezet lelkes hívének. Szóval amolyan hétköznapi történet ez: jön az új főnök, és dobna ki mindent, ami az elődjét idézi – csak hát a rutinon túlmutató tartalom, azt tudnánk feledni. Nem tudjuk: Regős Simon rendezése túlhabzó módon teátrális – mindenből kicsivel több van a kelleténél, ettől olykor átcsap önnön paródiájába az egész demó. Már majdnem nevetnénk a túlzásokon, de aztán inkább mégsem.

Kafka kafkaisága átalakulóban, vagy inkább kiveszőben. Pedig korunkra igazán illene az ő túlrajzolt, egyszersmind realisztikus szorongása és szorongatása. Képzeljük csak el, micsoda szavai-történetei lennének jelenünkre, ha élne…

Az előadás adatlapja itt található.