„A MOSTANI ELŐADÁSBAN MÁR TÖRTÉNNI FOGNAK DOLGOK, ÉS AZOKNAK KÖVETKEZMÉNYEI IS LESZNEK” Beszélgetés Szauer Lillával

Revizor: Beszélgessünk a halálról!

Szauer Lilla: Mindig mindenki arról akar velem beszélgetni.

R: Mert arról szólnak az alkotásaid, a halálról meg a gyászról. Ilyen témájú dolgokat is szeretsz nézni és olvasni?

SzL: Nem kizárólag, de nagyon érdekel a gyász témája és a vegytiszta fájdalom. Nagyra tartom azokat az alkotókat, akik mernek a végletekig érzelmesek lenni.

R: Mondasz példákat arra, hogy mik inspirálnak?

SzL: Mostanában inkább filmeket nézek. Néha vannak fellángolásaim, amikor elkezdek színházba járni, de általában nagyon szomorú leszek tőle.

R: Ez azt jelenti, hogy szerinted a filmek általában jobban, mint a színházi előadások?

SzL: Mondjuk inkább úgy, hogy közelebb áll hozzám az a színjátszás, ami a filmekben van. Szeretem az egyszerűséget. Például azt, amikor a régi japán filmekben ülnek a szereplők a földön, isszák a szakét, és a háborúról beszélgetnek. Szeretem John Cassavetes és Mizogucsi Kendzsi filmjeit… de ott van Hong Sang-soo is, aki kortárs dél-koreai rendező – ő kifejezetten inspirált az új előadás létrehozásában. Emellett sok zenét is hallgatok, abból is az érzelmesebb fajtát.

R: Ritka, hogy valakit az inspirációiról kérdeznek Magyarországon, és többségében távol-keleti alkotókat említ.

SzL: Mást is tudnék mondani, de tény, hogy a távol-keleti filmekben lévő zártság, szigorúság úgy képes érzelmes lenni, hogy közben nem válik érzelgőssé. Persze, a franciák közül is említhetném Philippe Garrelt: nála is az történik, hogy emberek ülnek szobákban, mászkálnak a városban, közben pedig beszélgetnek például a halálról, a szerelemről, és ennyi elég is, nincs rárakva még rengeteg dolog, ami a színházban különben gyakran megtörténik. Kicsit az is zavar a színházban, hogy jellemzően szépen lekerekített történetekkel dolgozik, vagy ott van még a posztmodern színház, ahol egyáltalán nincs történet, és a kettő közötti árnyalatok ritkán szoktak csak megjelenni. Az új előadásnál ezek az átmenetek lettek fontosak: abból a tapasztalatomból indultam ki, hogy az emlékezés nem lineáris és magától értetődő, hanem sokkal inkább kaotikus folyamat. Az emlékeim között rengeteg van, amiről tudom, hogy nem történhetett úgy, ahogyan emlékszem rá.

Zsótér Sándor és Téri Gáspár az És miért, hogy az éjszaka című előadás próbáján

R: Az eddigi életműved kicsit olyan, mintha gyászmunka lenne. Van ennek valamiféle önterápiás jellege is? Közelebb kerülsz munka közben ahhoz, hogy megértsd a megérthetetlent?

SzL: Nem nagyon szeretem az önterápiás kifejezést, de valamennyire valószínűleg minden alkotófolyamat az. Nekem nagyon mélyről kell felhoznom dolgokat, ha valamit érdemben mondani akarok. Ez visszahat rám, de a célja nem ez. Színházi értelemben a gyász, az elhagyatottság termékeny téma.

R: A Pelléas és Mélisande című előadásod ugyanakkor részben önéletrajzi volt.

SzL: Meggyőződésem, hogy semmi olyat nem tudok leírni, ami nem történt meg velem. Amikor a szövegeket elkezdem írni, az még elsősorban én vagyok. Amikor kiderül, hogy kik játszanak az előadásban, akkor rájuk formálom az anyagot, de nem feltétlenül úgy, hogy jól ismerem az adott színészeket, hanem inkább távolról látok bennük valamit, elképzelem, hogy milyen feladatra lenne szükségük. Onnantól, hogy megkapták a szerepet, már ők következnek, ott már nem számít az önéletrajzi kiindulópontom. Az új előadásban is rengeteg olyan dolog van, ami velem történt meg, de ha látok magamnál fejlődést, akkor az az, hogy itt már nem az én saját történeteimet nézzük egy az egyben, hanem megtanultam beljebb engedni embereket: az alkotótársakat és a nézőket is.

R: A leírás alapján mintha az előadás azt a szólást járná körül, hogy „halottról jót vagy semmit”. Mintha azt állítanád, hogy a halál automatikusan megváltoztatja az emlékezetet, a másikról alkotott képünket. Ez hogyan jelenik meg az előadásban?

SzL: Ennél kicsit tágabban. Az agy önvédelmi mechanizmusa kezdett érdekelni: bizonyos esetekben azért felejtünk, hogy védekezzünk valami ellen. Ennek vannak extrém példái is, a háborús veteránoknál például gyakran előfordul, hogy az egész háborút törli a memóriájuk. Persze, nem mindenki ilyen, ez egy egyfajta megküzdési stratégia, és észlelem saját magamon is, hogy amikor valami fáj, azt az agyam lezárja, elérhetetlenné teszi. De amikor történik valami, ami hasonlít arra a fájdalomra, akkor vissza is tud ebből jönni valamennyi. Munka közben a felejtés mozzanata általában is érdekelt: például ha két ember teljesen másképp lát egy történést a múltban, akkor azt hogyan lehet a szövegben megragadni.

Szaplonczay Mária az És miért, hogy az éjszaka című előadás próbáján

R: Volt valami kiindulási pontod a szöveghez, vagy te írtad az egészet?

SzL: Én írtam. Pár apróság volt csak, ami kívülről került bele. Szép Ernő Jóság, jóság című versének egy idézete lett a mottó: „Jóság, jóság, el ne hagyj, ügyelj fel rám, el ne veszíts szem elöl (…) mert én különben dühödt vad vagyok”. Ez azért fontos számomra, mert gyakran előfordul, hogy az emberek felsőbb erők mozgásának tulajdonítják azt, ami velük történik, ami miatt nem is érzik igazán azt, hogy felelősséget kellene vállalniuk. És volt még Szabó Magdának egy mondata: „Én nem tudom megadni neked, amivel az élet tartozik” – ez be is került a szövegkönyvbe. Ezenkívül az anyukámmal volt egy beszélgetésem, amiből elég sokat merítettem. Az önkormányzati választásokkor hazamentem, és nem tudom, hogyan jutottunk el Magyar Pétertől a fogantatásom és az ő fogantatása körülményeiig, de fontos beszélgetés volt, és írás közben megpróbáltam felidézni, hogy ott mik hangzottak el. De ez szét van szórva az előadásban, főleg Zsótér Sándornál vannak az anyám történetei.

R: Muntag Vince a Pélleas és Mélisande-ról írt kritikájában valamiféle konkrétat, megfoghatót hiányol az előadásból. Hogy vagy te a konkrét, megfogható dolgokkal?

SzL: Sokáig nem érdekeltek egyáltalán, de most elkezdtem őket megszeretni. A mostani előadásban már történni fognak dolgok, és azoknak következményei is lesznek. Sokáig féltem, úgy éreztem, nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy megírjak és megrendezzek egyszerű emberi helyzeteket. Mostanra egy fokkal bátrabb vagyok.

R: Kívülről nekem úgy tűnik, hogy eléggé autonóm alkotó vagy, a színház viszont közösségi műfaj. Mennyire vagy befolyásolható munka közben?

SzL: Elég öntörvényű vagyok, kevés emberre hallgatok. Van pár bizalmasom, akinek nagyon adok a véleményére, de ezt is szelektálom. A mesterekkel is előfordul, hogy egyik nap mondanak valamit, másnap az ellenkezőjét – ezek rávilágítanak valamire, amivel akárhogyan is, de foglalkozni kell. Ilyenkor mindig az érdekel, hogy meg tudom-e védeni az ötletem. Ha nem, akkor változtatok rajta, ha igen, akkor az megerősödik bennem. Kárpáti Péterrel is ilyen a dinamikánk: ha azt mondja valamire, hogy rossz, az gyakran épp abban erősít meg, hogy az ötlet valójában jó, és meg kell tartani. De nem szeretem magamban, hogy tudok kontrollmániás lenni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a színészek velem egyenrangú alkotókként tudjanak dolgozni az előadás létrehozásakor. Rengeteg szabadságot adok nekik, mert akkor érzem jól magam, ha ugyanolyan autonóm személyiségek vannak körülöttem, mint amilyen én vagyok.

Szaplonczay Mária, Szauer Lilla és Téri Gáspár az És miért hogy az éjszaka című előadás próbáján. Fotók: Kovács Marcell

R: Zsótér Sándor, Pál Emőke, Téri Gáspár, Szaplonczay Mária – izgalmas válogatás. Hogyhogy éppen őket hívtad meg?

SzL: Sokáig kerestem a megfelelő harmincas-negyvenes nőt. Pál Emőke Kolozsváron él, és most a próbák miatt költözött Magyarországra – őt filmekben láttam, nagyon tetszett és úgy éreztem, hogy Zsótérral jó párost alkotnának – és ez, úgy tűnik, így is lesz. Szeretem a nem színész színészeket – Téri Gazsi ilyen, és nagyon más energiái vannak, mint a többi színésznek, ami rettentően jót tesz a produkciónak. Marika pedig évfolyamtársam volt, de vele sem dolgoztam korábban, pedig szerettem volna. Ennek a négy embernek jó a kémiája, nagyon jól dolgoznak együtt.

R: Ha pályám elején álló rendező lennék, tuti, hogy nem akarnám Zsótért rendezni. Neked nem voltak ezzel kapcsolatban félelmeid?

SzL: De, félelmetes volt, de nagyon jó vele a közös munka. Kétszáz kérdést tesz fel minden próbán, amiket meg kell tudni válaszolni. Ez nagyon hasznos, mert nem marad olyan dolog, ami ne lenne kitisztázva. Rengeteg ajánlatot hoz, bármit lehet tőle kérni, szóval nagyon jó tapasztalat ez nekem. Persze, az elején nehéz volt, hogy mivel ő egy olyan rendező, akinek szeretem a munkáit, ha egy jelenetben csinált valamit, ami nekem nem tetszett, akkor nem voltam benne biztos, hogy nekem van igazam. Aztán rájöttem, hogy fontos különbség kettőnk között, hogy ő belül van, én pedig kívül. Mostanra szerencsére megbízunk egymásban.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.