Pletykálkodjunk minél többet, áldásos hatású lehet

Jerome Bruner pszichológus szerint a narratíva a kétfajta gondolkodásmód közül az egyik – a másik a paradigmatikus. Ezt a típusú gondolkodást epizódok ritmizálják, a történeteknek pedig – ahogy Arisztotelész is leírta, és ahogy azt az iskolai fogalmazásokban is megkövetelik – van eleje, közepe és vége. Agyunk törekszik is a lezárásra, keressük a történetek befejezését. A narratívák nemzedékről nemzedékre öröklődnek, közben adaptálódnak a befogadó világában. Persze a narráció a művészetből nőtt ki, és érkezett meg a tudomány világába, hiszen a mesék, mondák voltak a narrativitás első eszközei. Amik ma már a TikTok-on, az Instagram-sztorikban vagy a Netflixen jelennek meg, azok az őskorban a barlangrajzok történetei voltak, az egymásnak elmondott pletykák, a népmesék.

Nem véletlen, hogy már őseink is elbeszéléseken keresztül segítették az egyén, a csoport és a  társadalom történelmi, kulturális kontextusának megértését, így megerősödtek a kapcsolatok  ember és ember, illetve ember és csoport között.

Az emlékezés terápiája

Ha ez így túlságosan elvontnak tűnik, elővehetjük Fritz Breithaupt A narratív agy című könyvét, amiben konkrét példák mutatják be, hogy is működik. Ott van például 2001. szeptember 11., aminek sokkját, tragédiáját a média történeteken keresztül próbálta feldolgozni, feldolgoztatni az emberekkel. Megszülettek a dráma interpretációi az újságokban, a The New York Times minden egyes áldozat életrajzát közölte, hogy a tragédiában elveszettek ne csak számok legyenek, és hogy így segítsék a feldolgozást.

Egyfajta traumaterápia történt tehát a sajtóban, ami egyrészt jót tett a sokkolt amerikai társadalomnak, másrészt azonban felmerül a kérdés, milyen alapon veszi magára a terapeuta szerepét egy újság? Ahogy Breithaupt írja, ezzel a médiafogyasztókat kiszolgáltatták a médiumnak, kvázi kiskorúként kezelték őket, akik terápiára szorulnak. Ráadásul egy elég egyoldalú nézőpontot sugároztak, Noam Chomsky szerint Amerika a sajtó közvetítésében kizárólag áldozatként jelenik meg, noha korábban ő volt a bűnelkövető a Közel-Keleten. És ebből következően persze megjelent a bosszú története is, Oszama Bin Laden levadászásának terve és Afganisztán démonizálása. 

A tudat meghatározása még mindig várat magára, nem vállalkozik rá senki, bár elképzelések, ötletek körbelengik, de fix definíció még nem született tudatunkban a tudatunkról. A narratív pszichológiában is nagy szerepe van, a tudat mozgékonysága ellenére pontszerű: a tér és idő egy pontjára összpontosul, de mégis mobilis. Például bele tudunk helyezkedni más helyzetébe. 

Agyunk segítségével nemcsak rekonstruálni tudunk egy történetet, de bele is tudunk merülni. Ez az immerzió (pszichológus nyelven transzportáció), például a virtuális valóságba. Ezen alapulnak a számítógépes játékok, amik hatására agyunkban adrenalin termelődik, így könnyen függőséget okozhatnak. A narratív közös átélés a térbeli együttléten túl közösséget teremt, elősegíti az együttműködést egy csoportban, erősíti identitását.

Pletyka és irodalom

A narratív kommunikáció egyik egyszerű, de hatásos formája a pletyka, ami összetartja a csoportot, mert a tagok együtt nevetnek valakin, beszélik ki, a másik/mások történeteiből levonják a tanulságot. Nem is gondolnánk talán, de a pletyka ősi műfaja segíthet a válságok leküzdésében, már azzal, hogy nem csak elbeszéli, leírja, de fel is dolgozza és így legyőzheti.

A 2008-as gazdasági világválságnál ugyanolyan fontosak voltak az eseményeket feldolgozó történetek, mint 2001. szeptember 11.-nél. Meg kellett találni a nagy krach felelőseit, ezek lettek a narratívában a kapzsi bankárok, akiknek már megnevezése is terápiás hatású volt.

A narratív irodalom hamarabb fedezte fel és írta le a poszttraumás stressz zavart, mint az orvostudomány. Ennek egyik jeles képviselője volt Karl Philip Moritz író, a Sturm und Drang képviselője, aki pszichológiai folyóiratot indított már akkor, amikor a tudományt még fel sem találták – az 1780-as években. Az újság számai test és lélek problematikájára összpontosítottak 10 éven keresztül, amíg kapható volt. Moritz Goethére is hatott azzal, ahogy bemutatta a lelki folyamatokat. Így történhetett, hogy az irodalomban hamarabb leírták a napóleoni háborúkból hazatérő katonák lelki zavarait, mint a tudományban. Az orvosok férfiatlanságnak titulálták a leszerelt és megroppant katonák gyámolatlanságát, de a klasszicizmus és romantika írói már a lelki folyamatokra mutogattak.

A narratív gondolkodás eszközei, a történetek napjainkra felgyorsultak – mint körülöttünk minden –, és a social media rövid videói, ezek a csattanós kis „egypercesek”, igazodnak a rohanó világhoz. Nincs is türelmünk kivárni egy hosszabb filmet, ahogy elolvasni egy könyvet sem. De ha át is alakult a narratíva, támogatnunk kell ezt a típusú gondolkodást, akár csak úgy, hogy elmeséljük mindennapjainkat, otthon vagy barátok között, munkahelyünkön.