Lezsibbadt az agyunk, akkora bődületes marhaság ez az új film

Agyzsibbasztó „gyönyörűség”, amikor az észak-francia partok festői tájain bontakozik ki a jó és gonosz örök küzdelme. Földöntúli hatalmak viaskodnak, ellenséges nemzetek szeretői üvöltve szexelnek a nyílt színen, majd néha fénykardot ragadva fejeznek le megromlott embereket. Megannyi filmet gyúrtak össze, hogy a hollywoodi blockbusterek világának és a francia kis realizmusnak a szerelemgyerekét világra hozzák, ami akkora pofon a nézőnek, hogy vagy az óráját nézegeti, mikor lesz már vége a produkciónak, vagy a sokkhatástól a moziszékbe ragad. Ez A birodalom című alkotás.

Bruno Dumont filmje kirángatja az embert a komfortzónájából, bár nem feltétlenül a jó értelemben. A mozit elhagyva nem a világ morális kérdésein gondolkodunk, vagy a fogyasztói társadalomban ránk ömlesztett hollywoodi filmek egyhangúságán, de nem is az európai realizmus alulértékeltségén, hanem azon, hogy hová is lett az életünkből ez a két óra. Feltehetően hasznosabb, mint káromkodós reality műsorok előtt tespedni félrészegen a kanapén, de nem biztos, hogy többek lettünk vele, mintha inkább Hűvösvölgyben sétálgattunk volna, vagy más, könnyed szórakozás után nézünk. 

a fesztivál egyik legrangosabb elismerését. Sikerült ez annak ellenére, hogy még a kritikusok sem rajongtak érte. Mégis, a medve szobrocska adott némi reménységet nekünk, persze hiába. A film a feléig nem tudott mosolyt csalni az arcunkra és a moziteremben sem lehetett elcsípni egy árva kuncogást. Ez arra enged következtetni (pláne, ha hozzávesszük a vérszegény teljesítményt, amit megjelenése óta a pénztáraknál nyújtott), hogy nem csak mi vagyunk szőrös szívűek, hanem A birodalom egyszerűen nem lett közönségkedvenc.

Ismert sztori új köntösben

Történetében egy klasszikus jó-gonosz ütközetről van szó, ahol az Egyesek (akik az emberiség erényeit szeretnék megerősíteni) és a Nullások (akik démonokként a romlásba és hitványságba taszítanák a társadalmat), egy apró francia, tengerparti faluban próbálják saját hitüket érvényesíteni, majd a világra kiterjeszteni. Jane (Anamaria Vartolomei), az egyesek harcosaként igyekszik kiképezni Rudyt (Julien Maniert) a fénykard használatára és a képességre, hogy meglássa másokban a gonoszt. Eközben Jony (Brandon Vlieghe), a démoni lovag nevelgeti fiát, akit csupán úgy emlegetnek, hogy „a Sarj”,

A sztoriban persze akad egy szerelmi háromszög is, amiben Line (Lyna Khoudri) egy frissen romlásba borult ember igyekszik magáévá tenni Jonyt, aki valamiért Jane-re gerjed inkább. Fogalmaznék szofisztikáltabban is, de miután egymás arcát nyalva, nyílt színi meztelenkedéssel, (finoman szólva is) üvöltve b***nak, nem igazán érdemes köríteni – meg gyermeket sem vinni erre a filmre. 

Viszont érdemes említést tenni a két csendőrről, akik igyekeznek a gyilkosságokat és az ufójelenségeket kivizsgálni, miközben dramaturgiailag semmi értelmük. Szimplán Bruno Dumont alkotói akarata hozta őket vissza.

Feltűnik még a színen a két frakció fővezére, a királynő (Camille Cottin) és Belzébuth (Fabrice Luchini), akik külön-külön is megérnének vagy három bekezdést, főként hogy utóbbi elég érdekes pillanatokat generál a színen (már-már kicsit Austin Powers főgonosz érzést idézve, persze francia köntösben).

Az alkotásban megjelenik a Star Wars, a Star Trek, a Dűne, meg még jó pár hollywoodi blockbuster, miközben a francia realista megközelítés miatt olyan – ahogy koszos ruhában halászok és földművesek, fehér lovakon járják a vidéket –, mintha egy unatkozó kisváros lakói szerepjátékba vágtak volna, és tulajdonképpen minden, amit látunk, az csupán a fantáziájuk szüleménye lenne. 

Anyagi kudarc

Hogy kicsit a film technikai részleteiről is szóljak (ha már Dumont a sztoriból valódi agymenést hozott létre), rendezői szempontból legalább voltak érdekes ötletek. Klasszikus művészfilmes megközelítéseket kever szélsőséges, komikusnak szánt elemekkel, amit David Chambille operatőri munkája remekül megtámaszt. Sok a fix kameraállás és a hosszabb snitt, a vágás és a zene pedig összhangban van a képi világgal és a sztorival. 

Egyszer kidolgozott a vizuális hatás, amivel sok sci-fire rá tudnának verni, máskor olyan (remélhetőleg szándékosan) gagyinak ható ötletekkel oldottak meg jeleneteket – akár a fekete lyuk gravitációs erejének vizualizálása –, hogy a képet forgatják körbe-körbe egyre gyorsabban. Ha ezek a megvalósítások szándékosak, akkor a jól kidolgozottakat tolták túl, ha pedig nem, akkor feltehetően elfogyott az ötlet és a pénz. 

A díszlet és helyszínválasztás is alapvetően két szélsőség között mozog. Az űrhajók felépítettsége kicsit a Ragadozó városok és a Dűne szerelemgyerekeiként valósultak meg – különböző építészeti korszakokra fókuszálva –, míg szinte az összes többi jelenet két falusi családi háznál, egy tengerparton, egy homokdűnén és egy búzamezőn játszódik. 

A színészek nem alakítanak tragikusan, legalábbis amennyire egy ilyen szélsőséges szerepben meg lehet ezt úszni. Fabrice Luchini egészen kiemelkedő pillanatokat hoz és Lyna Khoudri is igyekszik elmerülni a játékban. A művészek egy része, játékukat tekintve kissé statikus, de simán lehet, hogy ez is rendezői instrukció volt, hogy a komikus vonalat felerősítsék vele – sajnos sikertelenül. 

A női főszerepkben eredetileg Adéle Haenel, Virginie Efira és Lily-Rose Depp tűntek volna fel. Előbbi a forgatókönyv elolvasása után nem sokkal kilépett a projektből, mivel látta, hogy mindennemű kérése ellenére Dumont hajthatatlan a sztorit illetően, amit a színésznő „sötétnek, szexistának és rasszistának” tartott. Mivel a film elég lassan haladt, utóbbi két színésznőt is elvesztette a rendező, akiknek összeegyeztethetetlenné vált egyéb munkáival a vígjáték. 

A 111 perc hosszú, francai, német, olasz, belga, portugál kopordukciót végül 2022 augusztusában kezdték el forgatni, és 2024 februárjában debütált a Berlinalén. Franciaországban a fesztivál után kezdték el vetíteni, de hazánkba csak egy évvel később, 2025 februárjára ért el a multiplexekbe.

Közönségspecifikus

Az alkotást végeredményben az emeli ki a hírhedt, őrült, nézhetetlen komédiák hosszú sorából, hogy nyolcezer euró helyett nyolc millióból tudták legyártani, ami lehetőségeket adott, hogy a lehető legnagyobb volumenben valósítsanak meg minden ötletet. A pénztáraknál ez azonban nem térült meg. A film gyártási költségének mintegy tizedét hozta csupán vissza. Ez persze annyira nem meglepő, ugyanis végeredményben elég megosztó a film közönség és kritikusi oldalon is.

Ehhez jönnek a szexuálisan túlfűtött jelenetek, amik annyira billegnek a nyers és a soft pornó hatások között, hogy a nézőben nem a prűdség szólal meg, amikor elkapja a tekintetét, hanem szimplán az óránkat nézzük, hogy meddig tart még ez a tortúra. 

Biztosra veszem, hogy megvan a filmnek a saját közönsége, de az a mintegy másfél tucat ember, akivel együtt néztem a moziban az alkotást, mind rezisztensek voltak rá (a teljes film alatt mindössze, egy két kuncogást hallottam, ami inkább a párok közti belső poénokból fakadhatott, mintsem a film hathatós vicceiből). Magasztos tartalmi részt valóban nem érdemes keresni benne – inkább belemagyarázás lenne, mintsem valós üzenet. A birodalom összességében Bruno Dumont őrült szerelemgyereke, amiben a művészi önkifejezés és néhány öncélú ötlet leuralt mindent. Ettől függetlenül, mivel a film most már létezik, annak, aki szereti ezt a fajta humort, érdemes lehet egyszer rászánnia két órát, de sikerfilmnek semmilyen körülmények között sem lehet nevezni. 

4/10