A második világháború óta a legnagyobb fegyveres konfliktus átlépett a negyedik évébe. Vlagyimir Putyin agressziója egy szuverén ország ellen számos szempontból nem úgy alakult, ahogy az orosz vagy épp a nyugati kommentátorok és szakértők többsége várta. A végtelen szenvedésen túl számos újszerű elemet is hozott a háború, amelyeket érdemes a katonai szakma szempontjából is tanulmányozni, hogy mind a magyar, mind a szövetséges haderők levonhassák a megfelelő tanulságokat.
1. Minden haderő védtelen a saját politikai vezetésével szemben
A legfőbb tanulság, hogy a politikusok rendre olyan elviselhetetlenül nehéz helyzetbe hozták a hadsereget, amelyből minden alkalommal rendkívüli erőfeszítések árán tudott csak kikerülni –így summázta 150 év orosz katonai tapasztalatait a néhai szovjet vezérkarfőnök-helyettes, Mahmut Garejev. A tűzkeresztségen az 1941-es moszkvai csatában átesett legendás tábornok már nem élte meg, hogy ítéletet mondhasson a most zajló háború fölött (2019-ben hunyt el 96 éves korában), azonban a tíz naposra tervezett és negyedik évébe lépő „különleges katonai művelet” aligha képezne kivételt a politikai vezetés által elbaltázott háborúk sorában.
Bár az eltelt három év alapján furcsának tűnhet, de pont az Ukrajna elleni inváziós terv kötötte meg az orosz haderő kezét, mivel a cél Ukrajna jelentős részének megszállása volt, ezért az infrastruktúra kiterjedt rombolása szembement a háború politikai céljával. Az orosz hadtudósok által alaposan tanulmányozott és kontaktus nélkülinek leírt „nyugati hadviselés” ezért nem jöhetett szóba orosz szakértők szerint, hiszen az a kritikus infrastruktúra és gazdasági erőforrások elleni szisztematikus nagy távolságú csapásokkal töri meg a szemben álló fél akaratát.
Az pedig, hogy a politikai vezetés a terv kudarca után egészen 2022 őszéig halogatta a részleges mozgósítás elrendelését, megakadályozta, hogy az orosz haderő talpra tudjon állni a háború elején elszenvedett veszteségek után. De a politikai vezetés hibás döntései (vagy éppen a döntés hiánya) ukrán oldalon is hátráltatták a katonákat. Bahmut túl sokáig folytatott védelme, a 2023. nyári ukrán ellentámadás, a mozgósítási rendszer reformjának és a védelmi vonalak kiépítésének halogatása mind ezek közé tartoznak.
2. Egyedül nem megy
Az elmúlt három év rámutatott arra, mennyire fontosak a szövetségesek. Sok kétség nincs afelől, hogy Ukrajna meddig bírt volna talpon maradni nyugati katonai támogatás nélkül. Nem véletlen, hogy az amerikai vezetés már 2021 novemberében tájékoztatta szövetségeseit az Ukrajna ellen készülő orosz invázió tervéről annak érdekében, hogy ha az megindul, a Nyugat egységesen és gyorsan léphessen fel az orosz agresszióval szemben. A röviddel a háború előtt leszállított több ezer korszerű és könnyen kezelhető brit és amerikai irányított páncéltörő rakétának – amelyekből orosz szakértők szerint tucatnyi jutott minden egyes orosz páncélozott járműre – kulcsszerepe volt az orosz támadás megállításában.
Magyarország mint kis ország számára a háború legfőbb tanulsága (kellene, hogy legyen), hogy szükség van megbízható szövetségesekre. Bízhatunk ugyan abban, hogy az orosz vezetés nem annyira buta, hogy megkockáztatna egy NATO elleni háborút, de ez csak addig igaz, amíg az oroszok elhiszik, hogy a kollektív védelem elve alapján a NATO bármely tagja elleni támadás az összes tag elleni támadásnak minősül. Az elmúlt hetek eseményeit alapul véve okkal kételkedhetünk abban, hogy a NATO jelenlegi formájában képes lesz átvészelni még négy év Trump-elnökséget, és Moszkvában elhiszik, hogy Washington hajlandó háborúba menni Oroszországgal mondjuk Észtország védelméért. Természetesen jó néhány európai NATO-tag érzékeli ennek veszélyét, és ha megkésve is, de gőzerővel dolgoznak azon, hogy erősítsék védelmüket és szorosabbra fonják együttműködésüket egymással arra az esetre, ha a NATO és az EU nem lesz képes egységesen fellépni. Kérdés, hogy ezekben a formálódó új koalíciókban vajon szívesen látnák-e azt a Magyarországot, amely az elmúlt években éppen az egységes fellépés aláásásában jeleskedett. A „békepártiság” aligha tűnik életképes alternatívának ezzel szemben, ha a liberális nemzetközi rend után az érdekszféra politikája tér vissza Európába, amelyben a nagyhatalmak egy új jaltai megállapodásban osztanák fel a világot egymás között.
A háborúban nem csak Ukrajna van ráutalva külső szereplők támogatására. A magas intenzitású és elhúzódó háború folytatása érdekében Moszkva is arra kényszerült, hogy más országok katonai segítségét kérje, és nem is eredménytelenül tette. Oroszország Irántól vásárolt több százezer darab tüzérségi lőszert, valamint vett és gyártott iráni licenc alapján több ezer drónt. Észak-Koreától pedig legalább 100 ballisztikus rakétát és 5 millió (!) tüzérségi lőszert szerzett be. Csak összehasonlításképp, az Egyesült Államok a háború eleje óta kb. 3 millió 155 mm-es tüzérségi lőszert szállított Ukrajnának.
3. Szükség van tartalékokra
Illuzórikus arra számítani, hogy egy gazdaságilag és technológiailag fejlett országok közti háború gyors lefolyású lesz, és csak a hivatásos haderők vesznek majd részt benne.Három év elteltével egyik oldalon sem ugyanazt a hadsereget látjuk, mint a háború elején. A mozgósítás gyorsasága, a kiképzés hatékonysága és a felduzzasztott hadseregek felfegyverzése döntő, melyhez masszív tartalékkapacitások kellenek a hadiipari szektorban.
Fontos látni, hogy maga Oroszország is jelentősen leépítette ezeket a kapacitásait a háborút megelőző másfél évtizedben. Ugyanis épp az Egyesült Államok által vívott gyors lefolyású, manőverező jellegű háborúk tapasztalatai alapján a 2008-as haderőreform gyakorlatilag felszámolta a mozgósításra épülő szovjet tömeghadsereg rendszerét annak érdekében, hogy helyette egy kisebb, de professzionális és magas harcértékű haderőt hozzon létre. A háború megindításakor az orosz haderő valahol félúton volt a régi szovjet tömeghadsereg és egy hivatásos állományra épülő professzionális haderő között. Az orosz haderőt sok tekintetben az mentette meg, hogy a Szovjetunió által felhalmozott óriási és elavult haditechnikai készleteket leselejtezés helyett letárolták, és ezeket most felújítás után a frontra tudták küldeni.
A hadiipar mozgósításában az orosz gazdaság hatékonytalansága paradox módon előny, és nem pedig hátrány volt, mivel a hadiipari vállalatok és az azoknak beszállító cégek is nagyrészt állami tulajdonban vannak, így könnyen át lehetett állítani őket kvázi háborús működésre. A Nyugat számára a tanulság az, hogy a high-tech eszközök tömeggyártása idő- és erőforrás-igényes, ezért elengedhetetlenül fontos megtalálni a legkorszerűbb illetve egyszerűbb fegyverek optimális elegyét egy haderőn belül. Az ukrajnai tapasztalatok alapján a korszerűtlen haditechnika megfelelő átalakítással ugyanolyan hatékonyan alkalmazható, mint a jóval drágább és fejlett eszközök.
4. Ismerni kell az ellenséget
A háború megmutatta, hogy az orosz politikai vezetés valójában nem érti az általa előszeretettel és az orosz hadsereg ukrajnai rémtettei miatt különösen visszataszító módon „letestvérnépezett” ukránokat. Moszkva félreismerte az ukrán politikai vezetést, a társadalmat és a haderőt is, amikor úgy vélte, alig 200 000 katona nem fog érdemi ellenállásba ütközni, és elegendő lesz Ukrajna megszállásához. Csakhogy ahogy Putyin elhitte a saját meséjét arról, hogy ukránok valójában nincsenek is, és az nem más, mint az oroszról mesterségesen leválasztott nép, úgy Ukrajna és a Nyugat is látszólag elhitte, hogy az elszenvedett veszteségek meggyőzhetik Putyint arról, hogy beérje kevesebbel, mint az Ukrajna fölötti teljes ellenőrzés, hiszen az orosz információs tér totális kontrolljának köszönhetően bármit eladhat otthon győzelemként – ha akar.
Csakhogy úgy tűnik, ez az opció nem foglalkoztatja Putyint, akinek a háború tétje fontosabb annál, mint hogy győzelmet hirdethessen. Az a narratíva, miszerint Moszkva egy hódító-rabló háborút folytat Ukrajnában, ténylegesen igaz ugyan, ahogy azt a múzeumok szisztematikus kifosztása és az ukrán gabona ellopása is illusztrálta. Azonban ez a keretezés leértékeli Ukrajna jelentőségét a Kreml számára, amely a háborút egzisztenciálisnak és a Nyugattal szemben vívott konfliktus fő hadszínterének látja. Az elmúlt hetek amerikai diplomáciai tempóját látva valószínűnek tűnik, hogy a háború így vagy úgy, de lezárásra kerülhet 2025-ben. A kérdés csupán az, hogy a tartós helyett a minden jel szerint gyors megoldást preferáló Donald Trump képes-e átlátni azokat a kockázatokat, amelyek az oroszokkal folytatott megegyezésben rejlenek. Az, hogy Trump elnök kritikátlanul magáévá tette az orosz propaganda hazugságait arról, hogy Zelenszkij az elnöki mandátumának tavaly májusi lejárta óta törvénytelen módon bitorolja a hatalmat, arra utal, hogy nem. A diplomáciai folyamat a Kreml nézőpontjából valószínűleg csupán a háború folytatását jelenti majd más eszközökkel. Az orosz cél pedig egy olyan megállapodás rákényszerítése az ukrán vezetésre, mely az ukrán társadalom nagy része számára elfogadhatatlan, és az ukrán politikai vezetés bukását, végső soron pedig Ukrajna destabilizációját hozhatja el.
5. A méret a lényeg
Az elmúlt három év ukrajnai tapasztalatai megmutatták, hogy a méret igenis számít. A teljes körű invázió előtt akár hetekkel sem tűnt valószínűnek, hogy az oroszok tényleg támadást indítanak, hiszen a támadáshoz felvonultatott erők egyszerűen nem voltak elégségesek. Ha a felvonultatott haderő szervezeti elemeiből indulunk ki, legfeljebb 200 000 orosz katona vett részt a kezdeti invázióban. Később azonban kiderült, hogy számos alegység nem volt megfelelően feltöltve, így a valós szám valahol 140-160 000 között lehetett. Az ukrán haderő létszámát és az oroszok kitűzött céljait figyelembe véve ez a szám teljességgel elégtelen.
A létszám, az erő-eszköz viszony (azaz a létszám és a minőség kombinált összevetése az ellenségével) továbbra is döntő. A 2022 őszi harkivi ukrán ellentámadás sikerének egyik kulcsa az volt, hogy az ukránok egyes terepszakaszain hétszeres erő-eszköz fölényt tudtak kialakítani, így át tudtak törni. Ugyanezen logika alapján - a katonai realitásokat figyelembe véve, a vágyvezérelt nyugati gondolkodás alól kibújva - a 2023. nyári ukrán támadás kudarca is borítékolható volt, mert elégtelen mennyiségű erőt sorakoztattak fel a támadáshoz.
6. Mégsem a méret a lényeg
Ukrajnában (mint minden rendes háborúban) mindenre van példa, és az ellenkezőjére is. Az elmúlt három évben számtalanszor mutatkozott meg, hogy hiába van meg a szükséges erőfölény, a művelet mégis kudarcba fullad. Ennek az okai minden esetben a katonai szervezet vezetési rendszerében, annak felépítésében és minőségében keresendők. A parancsnok személye és munkájának minősége alapjaiban határozza meg az adott katonai szervezet működését.
A másik döntő tényező a vezetési rendszer. Az oroszok a háború elején számtalanszor futottak bele elkerülhető vereségekbe és a szükségesnél nagyobb veszteségekbe a merev döntéshozatali rendszerük és a diszfunkcionális kommunikációs rendszerük miatt. Parancsok késve érkeztek meg, vagy egyenesen rossz parancsok érkeztek. A jelentések pontatlanok voltak, teljes ezredek híradórendszere omlott össze, és csupán futárok útján tudtak kommunikálni. A tüzérségi tűzcsapások kérésétől a végrehajtásáig az ideális pár perc helyett több óra telt el.
Ebből a szempontból persze az ukránokat sem kell félteni: amint a front megmerevedett, a magasabb, hadászati szint átvette a vezetést a fiatal, rátermett dandárparancsnokoktól, és ez vezetett – többek között – a vuhledari és a velika novoszilkai tragédiákhoz.
Ha már szóba kerültek az összeomló híradórendszerek és vezetési hibák,kiderült az is, hogy a korrupció öl.Támadó orosz alegységek maradtak működő híradórendszer nélkül, mert bár papíron a beszerzés megtörtént, valójában a pénzt ellopták. Mindkét oldalon fiatal életek ezrei vesznek oda a haderőn belüli korrupció miatt. Az alkalmatlan főtisztek és tábornokok a nyilvánvaló kudarcaik ellenére mentik egymás hátsóját, és aki bukik, az felfelé bukik, így exponenciálisan növelve a problémát.
7. Csodafegyverek márpedig nincsenek
2022 ősze óta rendszeresen kap fel a sajtó a háború kimenetelét egy csapásra eldöntő csodafegyvereket. A valóságban ilyen eszköz nincs, és nem is volt soha. A modern háború annyira bonyolult és összetett, hogy egyetlen fegyverrendszer sem képes azt egyértelműen eldönteni, legyen bármilyen hatékony.
Egy modern háborúban az lesz a döntő jelentőségű, hogy melyik fél parancsnokai és törzsei képesek a felhalmozott temérdek pusztítóeszközt négy dimenzióban (3D+idő) összehangolni és a megfelelő szervezettségben kifejteni a hatást az ellenségre. Ha mégis rá akarunk mutatni egy csodafegyverre, akkor az a folyamatosan és magas szinten üzemeltetett katonai vezetési és irányítási rendszer.
8. Oroszország sosem olyan erős, mint hisszük, és sosem olyan gyenge, mint reméljük
Jóllehet, ebben a háborúban Oroszország hibát hibára halmoz, továbbra is harcol, sőt, képes előrenyomulni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az orosz haderő már számtalan hibát kijavított, képes a szervezeti tanulásra. A front megmerevedésével a manőverek méretei lecsökkentek, ezért a harci támogató és harci kiszolgáló támogató erők „utolérték” a harcoló erőket, és képesek együttműködni. Ezt az együttműködést folyamatosan javítják, néhány héttel ezelőtt Torecknél már képesek voltak egy ukrán támadás ellen mindössze öt perc alatt előre nem tervezett tüzérségi tűzcsapást mérni. A leglátványosabb példa a fejlődésükre a tökélyre fejlesztett súlypontáthelyezéses támadási módszer a gyalogsági rohamcsoportok harceljárásaival kombinálva.
Azonban mindez a fejlődés sem elégséges a győzelemhez. Ukrajna három év után is állja a sarat, pedig a megígért támogatásnak körülbelül a felét kapták csak meg, de még az összes megígért támogatás is kevesebb, mint amennyi szükséges lett volna. Az orosz haderő olyan veszteségeket szenvedett, hogy egyes terepszakaszokon teljesen elfogytak a páncélozott járműveik, ezért az is megesett, hogy golfkocsikkal és krosszmotorokkal támadtak. Más helyeken a logisztikai rendszert ért dróntámadások miatt a teherautók „koptak el”, és szamarakkal helyettesítik őket.
9. A helikopter sebezhető
Katonai szempontból meglepő fordulatnak tűnhet, hogy az egyre erősödő csapatlégvédelem miatt a helikopter veszélyeztetett faj lett a harcmezőn. Az invázió első heteiben mindkét fél tucatszámra veszítette el a helikoptereit, azóta csak rendkívül kis magasságon alkalmazzák őket „spray and pray” támadási módszerrel, ami szinte zéró pontosságú. Sikeres harcihelikopter-alkalmazást legutóbb 2023 nyarán, az ukrán támadás megállításánál láthattunk, akkor is csak ideiglenesen.
10. Drónok, drónok, drónok
Ha ez a háború egyszer bekerül a történelemkönyvekbe, a „drónok háborúja” kifejezés találó lesz rá. Az invázió elején „profi” csapásmérő drónokat használtak, de mostanra ezek háttérbe szorultak, és átvették a helyüket a házilag barkácsolt, kereskedelmi forgalomban kapható FPV-drónok. Persze a drónok nem csak a légi felderítésben és csapásmérésben jeleskednek, egyre kiterjedtebben alkalmazzák őket logisztikai feladatokban (utánpótlás szállítása, sebesültek kiürítése), aknafelderítési és mentesítési feladatokban vagy akár szárazföldi tűztámogató platformként is.
11. A statikus védelem felértékelődött
Az ukrajnai háború nagyon hasonlít az első világháborúra, legalábbis a kiépített harcárokrendszerek és az azokért vívott harc tekintetében. Ez annak a következménye, hogy a számtalan szenzor egy szenzorokkal telített harcmezőt hozott létre, emiatt a manőverező hadviseléshez szükséges megfelelő méretű csapatösszevonásokat szinte lehetetlen kialakítani. Jól mutatta mindezt a 2023. nyári ukrán ellentámadás is, ahol a szenzorokkal telített harcmező, illetve a harckocsiaknák és páncéltörő fegyverek magas koncentrációja miatt az ukrán gépesített erők hamar fennakadtak az orosz védelmen, így a harcokat pár tucat fős kis alegységek vívják, fasorok és azokban lévő harcárkok mentén. Természetesen az elmúlt három évben láttunk már példát a megfelelő erőkoncentrációra is, azonban ez csak akkor lehet sikeres, ha sikerül az ellenség szenzorait zavarni vagy pusztítani. A háborúban felértékelődött a műszaki szakcsapatok jelentősége mind a védelemben, mind pedig a támadásban, ebből a szempontból az orosz haderő kifejezetten eredményesen működik.
12. Ebben a háborúban minden megváltozott, a hadviselés jellegében mégsem változott meg semmi
Azonban drónok ide, szenzorok oda, az egyértelműen megállapítható, hogy egy ilyen hagyományos területszerző háborúban továbbra is a gyalogos katona mennyisége és minősége a döntő. Továbbra is ők vívják a brutális ember-ember elleni harcot, az ő tevékenységük sikere határozza meg a teljes művelet sikerét Természetesen ezzel párhuzamosan a technika viharos sebességű fejlődése is egyre több támogatási és pusztítási lehetőséget ad a haderők kezébe, de a csatákat eldöntő hatalmasok továbbra is a gyalogosok.
Jójárt Krisztián Oroszország-szakértő, a Svéd Nemzetvédelmi Egyetem posztdoktori kutatója, Takács Márk katonai elemző.
Címlapkép: Botos Tamás/444
Hungarian (HU) ·