Grecsó Krisztián: Jól megúsztam a negyven év körüli írók megbolondulását

Grecsó Krisztián Apám üzent című megrázó család- és identitásregénye a közelmúltban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Apakönyv egy generációról, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie. A József Attila-díjas író nagyinterjúnkban egyebek mellett elmondta, 

• azt látja, hogy nálunk inkább az évtizedeken át tartó gyűlölködésnek van mintázata;
• az Apám üzent című regényének írása közben számtalanszor konfliktusba került a családjával;
• az alkoholizmust szégyenként élték meg a családok Magyarországon;
• hogyan úszta meg a negyven év körüli írók ütemszerű megbolondulását;
• az irodalom és az olvasás terápiás segítségét tömegesen kellene alkalmazni az oktatásban.

Magának vagy másoknak bocsát meg könnyebben?

Apró dolgokban nagyon könnyen megbocsátok magamnak. Sőt, egy időben észrevettem, már azzal, hogy az érintettségemet beismertem – és nem azt, hogy hibáztam, csak az érintettségemet –, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a dolog tulajdonképpen el is van intézve.

Mondana erre egy példát?

Mondjuk a házasságban, amikor egy súrlódás esetén felismertem, hogy a problémát én okoztam. De rájöttem, ez csak a nulla pont. Még nem kértem elnézést, és azt se mondtam, hogy a jövőben nem fog újra előfordulni. És ezek még csak a hétköznapok ügyei. A nagyobb, évtizedeken át húzódó traumáknál már nem így van, ott a monologizálás megy.

A gyűlölködés mintázata

Erről is szól az Apám üzent című új regénye.

Tulajdonképpen igen. Miért nem látogattad meg, ha megtehetted volna? Miért nem szóltál hozzá, ha szólhattál volna?

És ez még csak a nulla pont.

Így van, és ezeket nehezebb megbocsátani, mint annak a hibáját, aki már húsz éve nincs köztünk. Az esetben másképp van. Ha személyiségfejlődésben és terápiásan előrébb jutsz, akkor is karbantartást igényel.

A megbocsátásnak mennyire van kultúrája Magyarországon?

Azt látom, hogy nálunk inkább az évtizedeken át tartó gyűlölködésnek van mintázata. Ismerős lehet az a családi helyzet, amikor a temetésen arról beszélnek, vajon miért is voltak rosszban. Az évtizedeken át tartó gyűlölködés legtöbbször valami apróságból alakult ki. Szóval

De olyan is volt, amikor annyira piti ügyről volt szó, hogy az érintettek az eredeti problémára már nem is emlékeztek. A kisgyerek azt látja, hogy az anyja vagy az apja – vagy bárki más – nem képes megbocsátani, nem tudja elengedni a fájdalmát. Ilyenkor két dolog keveredik: valamiféle hősies kiállás az igazamért és az empátia. Ám a haragot nagyon könnyű az igazságérzettel legalizálni. És nem arról van szó, hogy örülsz, ha nem engedheted el az igazadat.

Ön mennyire könnyen engedi el az igazát?

Az első, legszebb munka, ha belátod, hogy egyáltalán igazad van-e. És milyen mértékben. Regényírás közben számtalanszor konfliktusba kerültem a családommal, mert radikálisan más narratívák kerültek elő. Más igazságok, más emlékek, esetenként sértően mások. Mégis azt mondom, boldog vagyok, hogy ezek megtörténtek, mert enélkül nem tudtam volna a könyvet megírni. Hála Istennek, azóta a konfliktusokat is rendeztük a családban, annak dacára, hogy ez a regény mindenkinek hatalmas terhet jelentett. Sem az anyámnak, sem a nagynénéimnek nem volt egyszerű, mert teljesen másra emlékszünk, emlékeznek. Például amikor az alkoholizmust akarjuk elbagatellizálni, vagy mást nevezünk ki bűnösnek.

Hogyan sikerült rendezni ezeket a konfliktusokat?

Annyira más olvasatok voltak, hogy egyszer csak nevettem az egészen. Nem tudtam mást csinálni. Éppen az abszurditásuk miatt értettem meg, mennyire más cél szolgálnak, és nem rólam szólnak. Ők nem az én sérelmeimet akarják megkérdőjelezni, hanem a saját hétköznapjaikat tennék elviselhetőbbé. Ezt követően igyekeztem úgy kommunikálni, hogy ne okozzon problémát.

Volt olyan emlék, amikor helyet adott egyik vagy másik családtagja emlékének?

Sok mindent megírtam úgy is, ahogy ők mondták. Egyszer például azt mondták, hogy az édesapám sofőrként boldog volt a Volánnál a nyolcvanas években. A nagynéném szerint ezzel apám élete álma valósult meg, és az élete emiatt sem mondható kudarcosnak. Miközben apám elbeszélései nem ezt igazolják. Jól emlékszem, hogy utált vezetni. De miért mondja ezt a nagynéném? Hát azért, mert az az ő ifjúságáról is szól. Ha igazat ad, talán úgy érezné, hogy az egészet kidobhatja a kukába. Csak azért, mert itt vagyok, és azt állítom, hogy semmi sem valósult meg úgy, ahogy eltervezték.

De mondok egy másik példát. Apám húsz éven át küzdött azért, hogy színpadi ember lehessen. Nem sikerült neki. Akkor ezt kudarctörténetként kell felfogni? Ha transzgenerációs elméletekben gondolkodunk, akkor nemcsak adósság, hanem hitel is van. Ez azt jelenti, hogy ő a falu rendjével szembemenve lázadt, vagyis megfogalmazott egy vágyat: művészettel akart foglalkozni. S bár nem járta be, mégis kitaposta az utat, hogy később én és az öcsém beléphessünk a művészvilágba. Szóval ez egy közös munka.

A regény fontos szála az apa alkoholizmusa, és az ebből fakadó szégyenérzet.

Sajnos rossz szokásunk, hogy szeretünk mindent áldozathibáztatással megoldani, mert az a legegyszerűbb technika, ami létezik. Az alkoholizmust pedig szégyenként élték meg a családok Magyarországon. Azt élhették meg, hogy te vagy a hibás.

De az okokról senki sem beszélt.

Mert nem volt eszközkészlet, szókészlet. Nem tudták elmondani, milyen személyes démonok, szorongások, milyen menekülések voltak, vagy lehettek a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy a falusi közösségekben az uralkodó férfiszerep egyre inkább elhomályosodott, miközben a nők öntudatra ébredtek, és egyre több lett a válás. A férfiak ezzel új helyzetbe kerültek, választ nem találtak, a nők elleni erőszak, agresszió pedig jelentős részben ebből származott.

Tehát a férfiak szégyenként élték meg a válást?

Még most is szégyen tud lenni, bár egyre kevésbé. A szülőfalumban egyre több mozaikcsalád van, persze még mindig akad egy-két olyan generáció, amelyik furcsállja. Ezt a démont próbáltam megírni, érzékeltetni, hogy lehet, szorongsz vagy félsz valamitől, de egyáltalán nem biztos, hogy az létezik. Muszáj tőle megszabadulni, de nincs módszered, hogyan teheted. Nem vagyok a függőségek szakértője, de tanúja voltam, és a regényben az alkoholizmus és az alkoholfüggőség közötti különbséget is megfogalmaztam. Úgy vélem, ebben a kérdésben szigorúak vagyunk. Ha valaki minden nap megiszik egy pohár bort, arra is azt mondják, hogy függő. Sőt, már az alkoholizmus szót is használják. Pedig a kettőt nem szerencsés egybemosni. Az alkoholista ugyanis azért iszik, hogy ne legyen jelen ott, ahol van. Míg az emberek jó része, ha társaságban megiszik egy pohár bort, azért teszi, hogy jól érezze magát. Szóval más az irány.

Amikor a gyermek alkoholista szülő mellett nő fel, és ezt a mintát látja, akkor a dolog élesen ketté válhat. Vagy eldönti, hogy ő nem ezt az utat járja, és egy korty alkoholt sem akar inni, vagy épp ellenkezőleg. Ön hogyan küzdött meg ezzel a dilemmával?

Nagyon rossz érzés volt a nyolcvanas években a televízió előtt ülve a Családi kör című műsort nézni, amelyben nulla empátiával azt közölték, hogy az alkoholista szülők gyermekei nagy valószínűséggel maguk is alkoholisták lesznek. Ezt mondta a tévé! Most mondd meg, az a gyerek ott ült a tévé előtt, és ezt a démoni jóslatot hallgatta.

Milyen hatással volt ez önre?

A gimiben minimum egyszer mindenki berúgott. De úgy, hogy aztán nem tudott magáról. Ezen mindenki átesett, de én soha nem tudtam meg, milyen ez.

Miért nem?

Úgy éreztem, nem veszíthetem el a tudatomat.

Ez kemény kontroll.

És tartom is. Nem azt mondom, hogy nem vettem részt jobb hangulatú rendezvényeken, de idáig nem jutottam el. Persze megkaptuk, hogy apátok is tehetséges volt, meglátjuk, veletek mi lesz. Szóval a démon adott volt, de az öcsémmel tudtunk erről beszélni, és szerencsére kipukkant ez a lufi.

A gőz egyszer csak kiszalad

Az interjúkban mindig őszintén beszél önmagáról, és általában azt is hangsúlyozza, hogy betegesen konfliktuskerülő. Ez a nyílt őszinteség lehet-e előremenekülés a konfliktus elől?

Lehet. Ebben az segített, hogy a szövegekben eleve taszít az eltakarás, elfedés. Amikor a szerző érzelmileg érintett, mű helyzetet teremt, és valaki feje fölé glória nő. Nem azt mondom, hogy kegyetlenkedni kell, de meg kell érteni az okokat, hogy mi, miért történt. Egyszer szembe kell nézni velük. Ettől még nem lettem jobb ember, sőt ezzel inkább visszatérünk a beszélgetésünk elejére, a nyitó veszélyre, arra, hogy hiába vagyok ennyire őszinte magammal, azzal még nem intéztem el mindent. A feleségem akkor ezt mondja: „Örülök, hogy ezzel tisztában vagy – nem akarsz rajta változtatni?”

A konfliktuskerülés alatt azért felgyülemlik némi feszültség az emberben, amely előbb-utóbb kikívánkozik. Hogyan ventilál?

Ezt nagyon rosszul csinálom, bevallom. Sokszor nem ott jön ki, ahol ki kellene jönnie, ráadásul következetlenül. A kukta-effektus: belül gyűlik, gyűlik, és a gőz egyszer csak kiszalad, de nem akkor, amikor indokolt lenne. Az alkotói közösségben is veszélyes tud lenni. A Dés Lászlóval való barátságunk majdnem ráment, amikor a Pál utcai fiúkat írtuk. Rengeteg feszültség összegyűlt bennem, amelyet nem idejében adtam ki magamból. A Vígszínház is nehéz terep volt akkoriban, én pedig nem akkor szóltam, vagy nem akkor kértem segítséget, amikor annak helye lett volna, hanem sodródtam. Később aztán átbeszéltük Lacival, de ez nem egyszerű, mert nem múlik el nyomtalanul. Rájöttem, mennyire nehéz kontrollálni.

Mi segíthet ebben?

Jó kérdés. De az biztos, ha egyszer megégeted magadat, később próbálod megelőzni. Most például Beck Zolival dolgozunk sokat, a közös műsorunk premierje márciusban lesz a Katonában. A próbateremben ülünk, csináljuk a dalokat, készülünk, tervezünk, próbálunk. És közben konfliktusosabb helyzetekbe is kerülök, amelyek egyúttal feltöltenek.

Vagyis ebben az alkotói folyamatban már belemegy a konfliktusokba?

Az a jó, hogy itt már az elején megbeszéltük, muszáj ezt tennünk, nehogy az legyen, hogy gyűlik, mert annak nem lesz jó vége. Megbeszéltük, mi működik, és mi nem. Kijelöltem a határaimat, amelyeket nem vagyok hajlandó átlépni. Az egyik ilyen, hogy csak szerzőként vagyok hajlandó karaktert alakítani a színpadon, mert nem vagyok színész. A szöveget pedig mindig olvasom a színpadon, akkor is, ha fejből megy. Ebből is az látszódjon, hogy szerző vagyok. Ez a fajta alkotói munka rendkívül sokat segített az életközépi válságom idején, hogy ne unjam el magam. Ütem szerint jól megúsztam a negyven év körüli írók megbolondulását.

Hogyan bolondulnak meg az írók ebben a korban?

Mondjuk a húszas éveid elején megjelenik az első köteted, és már bő egy – vagy akár kettő – évtizede benne vagy egy munkában 35 és 40 között. Tehát már jó ideje dolgozol, jönnek sorban a kötetek, kialakul egy automatizmus, de megjelenik egy távlat is, hogy ez meddig tud menni. Meddig megy olvasói befogadásban, szakmai sikerben, és milyen kulturális terek visznek oda. Közben látod a viszonyrendszereket, hol tart a generációd. Az egyik sokat szerepel, a másikat sokat játsszák a színpadon, a harmadikat meg a Berlini Művészeti Akadémia rendes tagjává választják. És ezek

Folyton a saját köldöködet bámulod. A kollégáid pedig tulajdonképpen a vetélytársaid. Ebben sokan megsérülnek, sokak pályája megtörik, míg mások félévente adják ki a köteteket, mert drogszerűen éhezik a sikert, a diskurzust, és belekeverednek a közéletbe, mert valamilyen módon reagálni akarnak a magányra.

Ön is így érezte magát?

Engem a Jóisten megsegített, mert jött a Rájátszás nevű zenekar, és egy alkotói közösség, amelybe a beilleszkedés eleinte megviselt.

Miért?

Mert az önzőségemet nem tudtam kezelni. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy osztozni kell, hogy valamit közösen kell csinálni. Olyan nincs, hogy te jó vagy. A nézőt nem érdekli, hogy te ki vagy, mert ez nem a te játszmád. Arra sem fog emlékezni, hogy az adott poént ki mondta. Nincs egohelyzet, az írás viszont pont az ellenkezője.

Felejtsük el az életrajzokat

Sokat járja az országot, a Müpában és vidéken is tart rendhagyó irodalomórákat. Mit tapasztal, a gyerekek mennyire tudják, mire való az irodalom?

Az utóbbit most szüneteltetem, de a kérdésre válaszolva: szinte egyáltalán nem. Pedig azokon a pedagógusokon, akik a Müpába eljutnak, érződik, hogy értik, az irodalom élő organizmus, és az óra végén megértik, hogy az irodalmat, pontosabban a művészeteket könnyebben is lehet tanítani. Mondhatnánk, hogy felejtsük el az életrajzokat, hogy mi történt velük, minket nem ez, hanem a te egód érdekel. Gyere, és értsük meg, miért van reggelente pánikrohamod. Nézzünk egy szöveget, írjál magadról, írj ki magadból mindent.

Ehhez azért szakemberre van szükség, nem? Mondjuk pszichológusra.

Igen, de szerintem sok szakmai segítség nem kellene a pedagógusoknak. A legfontosabb, hogy a gyerek önmagát pozicionálja valahogyan. Írjon egy dalt, énekeljen, vagy kiabálja bele a világba, hogy mi fáj. Én ilyen feladatokat adok nekik, persze nem tudom ellenőrizni, mi merre megy, mert ezek egyalkalmas programok. De arra biztatom őket, hogy legyenek bátrak, kísérletezzenek. És ne legyen lelkiismeret-furdalásuk, ha a módszert nem találják jónak. Ne vádolják magukat, ha valami nem sikerül. És ne legyen az, hogy a diákok az irodalomórán hülyének érzik magukat.

Ezt mondták, hogy így érzik magukat?

Persze. Képzelje el, hogy ott van egy szöveg, amiből egy mukkot nem értenek. Nádasdy Ádámnak van egy kötete, amelyben a műfordítói tapasztalatairól ír. Abban egyebek mellett arról is szó van, hogyan fordította le magyarról magyarra a Bánk bánt. Mit és hogyan használt, a korabeli angol-német fordításokból hogyan próbálta megérteni, hogy az adott karakter mit akart mondani. Ha Nádasdy Ádám – aki öt nyelven beszél felsőfok fölött és a magyart is kifejezetten jól bírja – így dolgozik ezzel a szöveggel, akkor mennyit érthet belőle egy középiskolás diák. Egy mukkot se, semmit. Vagyis nem elég, hogy kudarcélménye van, még az egóját is megtapossák, miszerint hülye, ha nem érti. Töpörödik össze, és olyan maradandó sebeket kap, hogy az olvasáshoz nem lesz hajlandó visszatalálni.

Azt látni, hogy vannak fiatalok, akiket ez sem tántorít el az írástól. Az Élet és Irodalom próza rovatának szerkesztőjeként mit tapasztal?

Nagyon szétnyílt az olló. Van egy vékony, tehetséges réteg, amelyik több nyelven beszél, fordít, meg olyan is, amelyik regényt ír. Nem egy, nem kettő, mégis vékony réteg, a többieket elválasztó szakadék viszont hatalmas. A cél viszont az lenne, hogy az irodalom és az olvasás terápiás segítségét tömegesen lehessen alkalmazni, és azt mondani, hogy az olvasás fölszabadít.

(Borítókép: Grecsó Krisztián. Fotó: Szollár Zsófi / Index)