6 months
3
Gene Hackman szeretett színészkedni, de mindig is meg volt győződve arról, hogy a színészeknek jóképűnek kell lenniük – olvasható róla az IMDb oldalán. Akkoriban valamiért azt gondolta, hogy ennek így kell lennie, és éppen Errol Flynn volt a példaképe. Mint fogalmazott:
Kijöttem a színházból, és megrémültem, amikor tükörbe néztem, mert nem úgy néztem ki, mint Flynn.
A színészkedés amúgy egészen fiatal korában megfordult a fejében, még kölyökként, majd amikor pályája csúcsán/alkonyán, 2011-ben megkérdezték tőle, hogy mit szeretne, hogyan emlékezzenek majd rá, ezt mondta: „Tisztességes színészként, aki megpróbálta becsületesen ábrázolni azt, amit kapott.”
„Hackman, te szerencsétlen”
Gene Hackman 85 filmben szerepelt, és megannyi tévés és színpadi szerepe is volt. Főszereplőként A francia kapcsolat nyomozójaként kapott Oscar-díjart 1972-ben, majd mellékszereplőként húsz évvel később, a Nincs bocsánat című western gonosz seriffjeként. Már az első komolyabb szerepéért is jelölést kapott, ő alakított a Warren Beatty Clyde-jának testvérét a korszakos, 1967-es Bonnie és Clyde-ban.
Morgan Freeman Gene Hackman (Nincs bocsánat - 1992)
Fotó: IMDb
Eugene Alden Hackman 1930-ban született a kaliforniai San Bernadinóban. Egész életének egyik legjelentősebb eseménye az volt, amikor az apja, egy szigorú nyomdász 1943-ban faképnél hagyta a családot, évtizedekkel később is meghatározó emlékként hivatkozott arra a napra. Hackmannek onnantól kezdve folyamatosan összetűzésbe került tanárokkal, rendőrökkel, bárkivel, aki a hatalmat és a rendet testesítette meg.
Az apja távozása után a család a nagyszülőkhöz költözött, ahol a fiatal Eugene-ből egy dühös és türelmetlen gyerek lett, egy alkalommal még fogdába is került, amikor rajtakapták, hogy üdítőt és csokit lop a boltból. Az iskolát azért hagyta ott, mert összevitatkozott egy kosárlabda-edzővel. Rövid ideig dolgozott egy helyi vasműben, majd 16 éves korában csatlakozott a tengerészgyalogosokhoz. A koráról hazudnia kellett.
Négy és fél évet töltött szolgálatban, megjárta Japánt és Kínát, de balhés katona volt. Amikor a századnak indulnia kellett volna a koreai háborúba, Hackman motorbalesetet szenvedett, eltört a jobb lába, jobb válla, bal térte, és alkalmatlan lett a szolgálatra. 1952-ben otthagyta a katonai karriert, és New Yorkba utazott, hogy színész lehessen.
Még nem lett az. Dolgozott kamionsofőrként, boltosként, volt házaló ügynök, cipőboltos, fuvarozó. A második fordulópont az életében az volt, amikor portásként dolgozott, és az épület előtt állva észrevette őt a volt parancsnoka. A parancsnok részeg volt, rá sem nézett a jövőbeli színészre, de csak annyit mondott, hogy „Hackman, te szerencsétlen”. Hackman annyira elszégyellte magát, hogy elkezdett tényleg mindent megtenni, hogy színész lehessen. Ebben segített első felesége, Fay Maltese, aki bátorította, hogy költözzenek Los Angelesbe, ahol talán közelebb lehet a férfi a tűzhöz.
Hackmant megpróbált először Lee Strasberghez, a method acting, a színészmesterség egyik atyjához járni, de nem bírta. Kirúgták a Pasadena Playhouse nevű, Los Angeles-ben található színitanodából. Volt ott egy osztálytársa, aki Hackman gyökeres ellentéte volt, és hasonlóan képtelenek voltak elviselni a többiek. Mellényben járt, ing nélkül, és feltehetőleg mindig be volt szívva.
Úgy hívták, Dustin Hoffman.
Hoffman és Hackman egy életre barátok lettek, bár közös filmben csak 2004-ben, Az ítélet eladó című jogi thrillerben játszottak együtt, de akkor is csak egy jelenet erejéig.
Hackman végül megtalálta útját a színlszethez George Morrison színpadi rendező segítségével. Morrison mindig a pszichológiai alapokat kereste egy bizonyos alakításhoz, még akkor is, amikor egy felhőtlen komédiát rendezett, ezért ki is rúgták az Any Wednesday című Broadway-darab munkálataiból. Hackmannek viszont szimpatikus volt a rendező munkamódszere, és úgy érezte, hogy ezek a biztos alapok megteremtik neki a lehetőséget, hogy nagyobb rizikókat vállaljon a színpadon. Morrison tanította meg a színészt az egész karrierje során használt meditációs technikákra, és ő sulykolta neki, hogy minden alakítás előtt tegyen fel két kérdést:
- hogyan hasonlítok erre az emberre,
- hogyan nem hasonlítok erre az emberre?
Hackman első filmes szerepében már kamatoztatta a Morrisontól megszerzett tudást, bár a film maga nem maradt fenn a kollektív emlékezetben. Az 1964-es Lilith egyik mellékszerepében azonban meggyőzte a főszereplő Warren Beatty-t, hogy rá lesz szükség a Bonnie és Clyde-ban, ahol Clyde egyszerű, nyájas, de erőszakra bármikor képes bátyját, Buck Barrowt alakította. A szerep Oscar-jelölést ért neki.
Három évvel később ismét Oscar-díjra jelölték a Sohasem énekeltem az apámnak című drámában nyújtott alakításáért, de Hackman évtizedekkel később kritikus szemmel tekintett magára, akkoriban nem tartotta túl nagyra a filmet, és nem is vitt bele mindent a munkájába, nem koncentrált, nem viselkedett rendesen. Színésztársától, a szintén Oscarra jelölt Melvyn Douglas megtanította őt azon a forgatáson, hogy a saját fenntartásai miatt sosem szabad rossz munkát végezni.
Hackman és az Oscar-díj
Hackman legendásan mindig egyetlen pillanatot keresett, amivel megérti és megmagyarázza azt a karaktert, akit játszik. Az 1992-es Nincs bocsánat forgatásáról a következő anekdotát mesélte: amikor a szerepe szerint brutálisan meg kellett vernie a Richard Harris által alakított karaktert, akkor az utálatát arra építette fel, hogy egy felvétel előtti beszélgetésben Harris nem emlékezett arra, hogy ők játszottak már korábban egy filmben. Hackman észrevette, hogy Harris egyszerűen kamuzik, és csak úgy csinál, mintha emlékezne a közös munkára, de valójában látszott rajta, hogy egyáltalán nincs meg neki az élmény. Hackman persze nem haragudott rá az életben, de az adott pillanatban érzett csalódottság és düh segített neki, hogy eljátssza a legnagyobb borzalmat is.
Hackman talán legismertebb szerepe volt „Popeye” Doyle nyomozója – ő volt a hatodik, aki erre a szerepre kipróbáltak – az 1971-es Francia kapcsolatban, itt a kulcsot abban a jelenetben találta meg, amikor a főszereplő egy parkolóban fagyoskodik, közben péksüteményt eszik, majd amikor meglát egy nőt az utcán, beszól neki, a sütit pedig elhajítja. Egy karakter, akit hajt valami, és bármit képes eldobni, ha a helyzet úgy hozza. Doyle-t egy valódi New York-i rendőrről, Eddie Eganről mintázták, de sok közös nem volt bennük, sőt, az igazi Egan azt gondolta, hogy Hackmanben nincsen meg az a nyers erő, ami benne. A filmakadémia tagjai nem így gondolták, a szerep meghozta neki az első Oscar-díjat, amitől egy csapásra, a klasszikus értelemben vett sztárrá vált Hollywoodban.
A Francia kapcsolat akkora bombasiker volt, hogy pár évvel később folytatás is készült hozzá, az eredetiből csak Gene Hackman és az ő általa alakított Doyle maradt meg, igaz, New York helyett most Párizs lett a helyszín, ahol az amerikai nyomozó mindenféle segítség nélkül próbál boldogulni, a sztori egy adott pontján heroinfüggőként.
Az Oscar-díj után három, nagyon különböző okból ismert szerep következett Hackmannek. Az egyik a Poszeidon katasztrófa című, süllyedő hajós katasztrófafilm volt, amiben egy papot alakított. A film óriási kasszasiker lett, de Hackman sosem látta, sőt nem is akarta látni.
Később úgy gondolta, hogy karrierje legjobb alakítását a Madárijesztő című, 1973-as drámában nyújtotta Al Pacino mellett. Pacino és Hackman két hajléktalan utazót (romantikusabb amerikai kifejezéssel: hobót) alakítottak, akik vonatról vonatra vándorolnak Amerikában, miközben arról álmodoznak, hogy egy nap megnyitják a saját autómosó-bizniszüket. Hackman csalódottan tekintett vissza erre a filmre, amiért a legjobb alakítását ilyen kevesen nézték meg.
Hackman, a Vezúv
Érdekes visszatekinteni, hogy akkoriban ugyanennyire nem érdekelte a közönséget a Magánbeszélgetés című Francis Ford Coppola-film, amit ma már a hetvenes évek egyik legjobb amerikai filmjeként emlegetnek. Coppola később úgy nyilatkozott a színészről, hogy elviselhetetlen volt, de Hackman a rendezőt okolta ezért, amiért nem tartotta titokban, hogy az első választása a szerepe Marlon Brando volt, aki nem vállalta.
Tetszett a szerep, de azt is tudtam, hogy csak a második választás voltam
– mondta Hackman, aki ezzel magyarázta, hogy kifejezetten zárkózott, magának való alakítást nyújt, igaz, hogy egy kifejezetten zárkózott, magának való emberről, aki addig hallgat le másokat, amíg szent meggyőződése lesz, hogy őt is lehallgatják.
Nem Coppola volt az egyetlen, akinek meggyűlt a baja Hackmannel és az ő modorával, amivel kiérdemelte a Vezúv becenevet is a forgatásokon. A színész összebalhézott John Frankenheimerrel, a Francia kapcsolat folytatásának rendezőjével, és állítólag többször majdnem otthagyta a Tenenbaum, a háziátok című film forgatását is, amiért Wes Anderson túlságosan sokat követelt tőle rendezőként.
Van benne valami karizmatikus, még akkor is, amikor a legrosszabb arcát mutatja
– nyilatkozta róla Anderson, akinek segítségével egy új generáció is megismerhette Hackmant. Aki nagyon is érezte a generációs különbséget, és a mogorva családfő eljátszásához pont az ebből a hasadékból előbújó dühöt használta fel. Ugyanennyire nem jött ki Sam Raimivel, akinek a Gyorsabb a halálnál című westernjét szintén majdnem otthagyta, amikor a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy egy kamerát szíjazzon a színész felsőtestéhez.
Hackman fent és lent
A hetvenes évek második felében Hackman továbbra is parádés filmekben és szerepekben tűnt fel, annak ellenére, hogy nagy részüket azért vállalta el, mert a rendezők mellett az adóhatósággal is összetűzésbe keveredett. Az 1974-es Ifjú Frankenstein című paródiában csak egy jelenetben tűnik fel, a címszereplő szörnyet befogadó vak vénemberként, de abban olyan szinten halmozza a gegeket, hogy sokaknak az a film csúcspontja. 1978-ban eljátszotta Lex Luthort, Superman főellenségét Richard Donner szuperhősfilmjében. Amikor Donnert eltávolították a folytatás forgatásától, Hackman is otthagyott csapot-papot, és nem volt hajlandó a rendezői székbe ültetett Richard Lesterrel forgatni.
A nyolcvanas években aztán a személyes problémái, többek között az 1985-ös válása, és a saját tartozásai egyre mélyebb gödörbe sodorták, amik miatt elkezdett jellegtelenebb tucatfilmeket is elvállalni. Amikor bárki Hackman csúcskorszakáról beszél, sosem az 1980 és 1987 közötti korszakot emlegeti.
Bezzeg 1988. A Lángoló Mississipi volt a dicsőséges visszatérése, a Ku Klux Klan után nyomozó, barátságosnak tűnő, de kőkemény FBI-ügynök szerepéért megint Oscar-díjra jelölték. Ez a szerep vezetett aztán a Nincs bocsánat című Clint Eastwood-westernhez is, amiért megkapta az Oscar szobrot 1992-ben. A kilencvenes években a filmek minősége változott, voltak B listás thrillerei (Halálos terápia), A listás akciófilmjei (a kvázi Magánbeszélgetés-folytatás, A közellenség), még egy animációs film szinkronhangjára is sikerült rábeszélni (Z, a hangya).
Willem Dafoe és Gene Hackman (Lángoló Mississipi - 1988)
Fotó: IMDb
A színészetből viszont már bőven elkezdett kifelé kacsingatni. Festeni kezdett, és írni. A nyolcvanas évek végén megpróbált saját maga adaptálni egy sikerkönyvet, de rájött, hogy ez neki nem fog menni. A könyv A bárányok hallgatnak volt, a sikeréről később azt mondta, hogy legalább jó szeme volt, amikor kiválasztotta az alapanyagot. Amikor A cég című jogi thillerhez muszáj volt megtanulnia búvárkodni, akkor találkozott az oktató Daniel Lenihannal. Azonnal megtalálták a közös hangot, és úgy döntöttek, hogy elkezdenek közösen regényt írni.
Az első közös munkájuk a magyarul Perdido Star című XIX. századi kalandregény lett, amit aztán másik is követtek. Hackman önállóan is jelentetett meg regényt, például a 2004-es, Pursuit (Hajsza) című thrillert.
Amíg sztár volt, Hackman akkor is kerülte a hasonló felhajtásokat, a partik helyett inkább búvárkodni vagy pecázni járt. Vagy éppen teljesen átlagos konfliktusokba keveredett. 2001-ben West Hollywoodban két emberrel verekedett össze egy közlekedési baleset során, a rendőröknek kellett az egyikőjüket leszedni róla.
Amikor 2011-ben a Santa Fé-i háza közelében filmet forgattak, Hackman megállt az autójával, és megkérdezett egy asszisztenst, hogy keresnek-e statisztákat a filmhez. Az asszisztens sajnálattal közölte, hogy nem.
Hackman visszavonul
2012-ben megsérült, amikor egy autó elütötte biciklizés közben. A hírek szerint 2018 januárjában, 88 évesen vett magának egy elektromos biciklit. A színészettől az orvosok javaslatára vonult vissza, a szíve már nem bírta a stresszhelyzeteket. Utolsó filmje Az elnök emberére talál című romantikus vígjáték volt, amiben ő játszotta az amerikai elnököt. A karrierje során másodszor, és utoljára.
S bár a rivaldafényt sosem tudta kikerülni, önmagáról azt mondta, hogy ő színészetet tanult ki, nem pedig az ügyvédekkel, ügynökökkel és a sajtónyilvánossággal járó sztárságot, visszavonulásával kapcsolatban pedig egy Reuters-interjú tanúsága szerint azt mondta, a színészet hiányzik neki, de vele járó üzlet, a sok megkötött kompromisszum mind (az embert felzabáló – a szerk.) fenevad része, amire már nincs szüksége.
Az utolsó játékfilm, amiben főszerepet játszott, egy viszonylag közepesnek mondható vígjáték. A 2004-ben bemutatott Az elnök emberére talál című filmben Hackman egy visszavonult amerikai elnököt alakít.
A színész Gene Hackman 78 éves korában, 2008-ban jelentette be, hogy visszavonul a filmezéstől. Munkabírása amúgy híres volt, évente átlagosan két filmet forgatott, 2001-ben hatban szerepelt.
Hackman és felesége halála megrendítette, a világot, a hírek szerint a tragédia jóval korábban történt, mint ahogyan halálukat felfedezték.
(Borítókép: Gene Hackman a Gyorsabb a halálnál forgatásán. Fotó: Murray Close / Getty Images Hungary)
Hungarian (HU) ·