A szenvedély íze: 9/10 – Rendkívüli és szokatlan, de főleg szép (kritika)

Ez a film egy igazi különlegesség. Ha meg kellene határoznom a műfaját, akkor ASMR ételpornó romantikus szállal.

A történet egy szakácsnő és egy séf kapcsolatáról szól, a helyszín egy Loire menti kastély, a 19. század vége felé.

Én az első húsz percben nagyon küzdöttem, hogy fenntartsam a figyelmemet, és ne állítsam le a lejátszást, de kisvártatva beütött a film, és onnan fogva minden tökéletesen rendben volt. Ugyanis látszólag lelassult főzési jeleneteket látunk, amelyekben zsibbasztóan komplex ételek készítése zajlik, az akkori konyhatechnológia keretei között egy halandó átlagember számára elérhetetlen megoldásokkal.

Filmzene és egyéb nem vonja el a figyelmünket, a kanál hangját halljuk a serpenyő alján, sercen a forró vaj, tepsi jön-megy a sütőbe, zöldségek landolnak blansírozás közben a jeges fürdőben. Nézzük, hogy honnan van egyáltalán ennyi jegük, hogyan és mennyi idő alatt jutott el akkoriban a tokhal kaviár a Kaszpi-tenger tengertől Párizson túlra, és hogy hogyan lehet egyetlen fogáshoz annyiféle alapanyagot és technikát, ízt és textúrát egymásra halmozni. 140 évvel ezelőtt. Aztán látjuk, hogy random emberek ezeket az ételeket hogyan fogyasztják el a kastély étkezőszalonjában.

Ez az a pont, ahol az ember már feladná, de hirtelen megváltozik a dinamika: a szakácsnő kitudódó betegsége, illetve gyengélkedése beindítja a séf gondoskodását, amit ő a saját eszközeivel, egyfajta terápiás főzéssel old meg. Kettejük között már régóta van egy lelki kapcsolat, ami túlmutat a szakmai szinten. Gyakorlatilag azt látjuk, ahogy a séf az összes szeretetét és reményét beleteszi a fogásokba, melyeket a nő elfogyaszt, és tényleg, visszatér belé az életerő, és kivirul jobban, mint valaha. Aztán itt még nincs vége, de nem akarom szétspoilerezni. De ez az a szakasz, ahol a film igazán életre kel és kiteljesedik.

A fényképezés és világítás, a beállítások tökéletesek, minden képkocka egy festmény. A tempó nyugodt, a hangok teljesen naturálisak. Léptek kopognak, kinn néha madarak csicseregnek, edények, készülő ételek, kitöltött ital hangja hallatszik csak, és az a kevés beszéd, ami van. A dialógusok főleg gasztronómiai, pontosabban konyhatechnológiai témájúak. Egyfajta zen állapotba kerülünk, és csak szemléljük ezt az egészet, és egy idő után már jól átjön a konyhai keretek között elmesélt történet az érzelmekről, szeretetről, szerelemről, életről.

A filmkészítők jó munkát végeztek a részletek tekintetében. A hozzávalók nem teszkósak, a baromfi apró és teljesen más megjelenésű, mint a gyári csirkék, a sárgarépa úgy göcsörtös, ahogy az másfél évszázada, sok nemesítéssel ezelőtt kinézhetett, a konyhai fogások, az eszközök hitelesnek tűnnek. Beniot Magimel és Juliette Binoche húsz évvel a házasságuk után szerepelnek együtt főszereplőként, és a köztük lévő kémia figyelemreméltó.

Talán nem mindenkinek ajánlható megnézni, de akinek például Wim Wenders Tökéletes napok című filmjének filozofikus lassúsága és látszólagos eseménytelenségbe burkolt emberi mélysége tetszett, az szerintem ezt is szeretni fogja.