A gerilladinasztia, amely három generáció óta tart markában egy országot

De miért pont Kim Ir Szenre esett a szovjetek választása? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához három dolgot érdemes figyelembe venni. Kim egyrészt fiatalkorát a Koreát megszálló japán erők elleni fegyveres gerillaharccal töltötte a kínai Mandzsúriában, a koreai nacionalizmus és a kommunizmus ideológiai környezetében szocializálódva.

Meghatározó volt másrészt a Szovjetunióban szerzett tapasztalata, hiszen nemcsak egy gerilla osztagban teljesített szolgálatot, hanem a második világháború idején láthatta a háborús mobilizáció hatékony, sztálini modelljét is. Ezek a tapasztalatok pedig – politikai és ideológiai szempontból – alkalmas szövetségessé tették a szovjetek szemében.

A harmadik befolyásoló tényező pedig érdekes módon éppen az volt, hogy nem rendelkezett önálló helyi bázissal vagy társadalmi támogatottsággal, ami ideális, könnyen alárendelhető kliensjelöltté tette Moszkva szemében.

Kim Ir Szen rezsimjének kialakulását a Koreai-félsziget kettészakítottságának kontextusában kell értelmezni. Miután Északon és Délen is létrejöttek a helyi vezetések, melyek a félsziget feletti szuverenitás kizárólagos birtokosaiként értelmezték magukat, Kim Ir Szen legfontosabb célja nem a békés nemzetépítés megkezdése volt, hanem Korea újraegyesítése. Ehhez viszont a fegyveres út volt számára az egyetlen elképzelhető mód, mindez pedig a szovjet stratégiával és Kim katonai tapasztalatával is kompatibilis volt.

Az 1950 és 1953 között zajlott koreai háború, mint ismeretes, nem a várakozásainak megfelelően alakult, a megalázó vereség és az országot ért elképesztő mértékű pusztítás azonban épp hogy megerősítették személyi vezetését és a rezsim ideológiai pilléreit. Így például az Amerika-ellenességet vagy a külső fenyegetések és a Korea egyesítésének befejezése miatti fegyverkezés szükségességének érzetét.

A háborút követő években Kim Ir Szen tovább konszolidálta személyi hatalmát a Koreai Munkapárt újrarendezésével, a rivális frakciók és politikusok eltüntetésével és a káderek lojalitás alapján történő felemelésével, melynek következtében az észak-koreai pártelit túlnyomó többségét Kim korábbi mandzsúriai gerillacsapatába tartozók alkották.

Személyi kultusz Sztálinhoz hasonlóan

A Kim-rezsimről alkotott képünk kihagyhatatlan eleme a vezetőt övező extrém személyi kultusz, amelyet Kim Ir Szen Sztálinéhoz hasonlóan épített ki. Ennek megfelelően a család helyett a legfontosabb kötelék az államhoz való kötődés, aminek az „Atyai Vezető” áll a középpontjában, aki mindentudó, jót akaró szülőként tűnik fel, és a nemzet jelentette kiterjedt családot védelmezi.

A személyi kultuszt a hatvanas évek második felétől Kim családtagjaira is elkezdték kiterjeszteni, a hetvenes évektől pedig Kim Irszen legidősebb fia, Kim Dzsongil személyének építése is megkezdődött, mint a forradalmi család erényeinek örököse, aki méltó az ország védelmezőjének szerepére.

A forradalmi kommunizmus szellemével nemigen fér össze a hatalom családtagokra örökítése, és akkoriban példátlan gyakorlat volt a kommunista rezsimekben – ezt példázza az is, hogy az észak-koreai Társadalomtudományi Akadémia politikai szótárának 1970-es kiadásában az örökletes utódlás még a kizsákmányoló társadalmak reakciós gyakorlataként volt meghatározva.

A kommunista ideológia és a dinasztikus utódlás összeházasítása nemzetközi szinten sem vette ki jól magát a politikailag szofisztikáltabb testvérpártok előtt, de az is kivehető, hogy Kim Ir Szennek az örökítés hazai elfogadottságával kapcsolatban is kétségei voltak. Emiatt építette óvatosan, fokozatosan, évtizedeken keresztül Kim Dzsongil jogosultságát a vezető pozíció betöltésére, ranglétrán való feljebb jutását megállíthatatlan felemelkedésként beállítva, és közben megakadályozva bármilyen potenciális erőközpont kialakulását, amely veszélyeztethette volna hatalmát.

Kim Ir Szen a hatalom fiára ruházásában láthatta a hatalmi harcok elkerülésének, a stabilitás biztosításának, valamint életműve megőrzésének és továbbépítésének zálogát. Kim Dszongil feladata nem az volt, hogy egy új generáció reformlendületét lehelje a rendszerbe, épp ellenkezőleg: egész életében arra lett nevelve – és pártbéli előmenetelét is az tette lehetővé –, hogy a mandzsúriai gerillageneráció kihalása után is tovább vigye annak szellemét, és megóvja apja rendszerének ideológiai és politikai pilléreit.

Kim Dzsongil apja 1994-es halála után saját legitimitását szabotálta volna azzal, ha szembemegy a kimizmussal, ezért konzisztensen, hűségesen követte apja örökségét, nem megreformálva apja vízióját – még a kilencvenes évek gazdasági összeomlása és pusztító éhínsége ellenére sem. Kim Dzsongil a maga módján sikeresen navigálta a dinasztikus utódlás bizonytalan territóriumát és menedzselte a politikai generációváltást anélkül, hogy ez politikai változásokhoz vezetett volna, a káderek hűségét ráadásul tisztogatások nélkül tudta fenntartani. 

Gyorsan kellett utódot találni

Az öröklés kérdése Kim Dzsongil vezetése alatt hamar felmerült, 2008-ban ugyanis stroke-ot kapott, aminek hatására felgyorsította harmadik és legidősebb fia, a hatalom átvételére legalkalmasabbnak tartott Kim Dzsongun utódlásának előkészítését. Mivel Kim Dzsongun még fiatal és tapasztalatlan volt, Kim Dzsongil lojális tanácsadók pozícióba emelésével igyekezett segíteni fiának a majdani irányításban.

Apja 2011-es halála után, huszonhét évesen, Kim Dzsongun egy hatékonyan apparátussal működő államot örökölt, amelyben már megalapozott volt a dinasztikus utódlás, és ahol a katonai és pártelit túlélését a Kim-dinasztia fennmaradása biztosította leginkább. Nem kellett tehát félni, hogy valaki a pozíciójára tör, a kihívást inkább az jelentette számára, hogy fiatalsága miatt a rendszer meghatározó figurái manipulálni akarnák őt vagy kurtítanák hatalomgyakorlását. A hatalom átvétele után ezért kulcsfontosságú volt számára semlegesíteni, vagy akár erőszakosan eltávolítani, a tekintélyét csorbítani akaró, vagy annak vélt elemeket.

Bér a nemzetközi közvélemény mind Kim Ir Szen, mind Kim Dzsongil halála után a rezsim összeomlását vizionálta, a Kim-dinasztia eddigi történetéből jól látható, hogy rendszerük a gazdasági nehézségek ellenére is szilárd, belső elemek nem veszélyeztetik a család hatalmát. Gyakran felmerülő kérdés, különösen amikor Kim Dzsongun hosszabb-rövidebb időre eltűnik a nyilvánosság elől, hogy ki követi majd a sorban Észak-Korea jelenlegi diktátorát. Ebben a kérdésre azonban a latorállam elszigeteltsége és Kim Dzsongun családjáról szerezhető pontos információk hiánya miatt kívülről legfeljebb csak spekulálhatunk. Mindazonáltal abban biztosak lehetünk, hogy az utódlás folyamata, a Kim-dinasztiából kikerülő következő vezető kiválasztása átgondolt tervezés és megfontoltan kivitelezett építkezés eredménye lesz.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ és a Magyar Külügyi Intézet kutatója.

(Borítókép:  Észak-koreai katonák Kim Ir Szen és Kim Dzsongil óriásportréi előtt haladnak el 2012. szeptember 9-én Pjongcsangban. Fotó: Eric Lafforgue / Art in All of Us / Getty Images)